Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 1. szám - HAZAI TÜKÖR - Bencze Klára: A munkásszálláson
Bomlasztó. — Volt egy szobatársam, ő vett lakást — szólt a szállásbizottság elnöke, a gyárban lakatos. Hatvan felé jár, húsz évi házasság után vált el, ideszorult. — Az nem ment sehová, valóságos aszkétaéletet élt 10—12 évig, s végül vett lakást. Nyögheti a részleteket túl a nyugdíjas korán is. Nem irigyli. Nem érti ezt a lakáséhséget, ezt a függetlenségi éhséget. Ő már régen elkönyvelte magában, hogy mi az élet. Hétközben a szállás, vasárnap a nyolcvan éves mama, a falusi otthon. Az várja majd a nyugdíjra, haza. Mit fenekednek az életre ezek... Úgy küszködnek, mintha minden rajtuk múlna. Pedig. .. Egyszercsak becsap a menykő váratlanul, és mindent felborít... Ez az élet, nem a fenekedés. Pöttömök, milyen hiábavaló az erőlködéstek — gondolja. Meredt mutatóujja örökös figyelmeztetés, sokdioptriás szemüvegén pozdorjává törik a fény. A szállást mindenki dicséri. Az albérletnél olcsóbb, szebb, jobb, csak ki ne csöppenjenek valahogy, még az kéne, hogy ez se legyen. Akiknek családjuk van, akik hét végén kapják magukat, utaznak haza, azoknak nagyon jó itt. Hát hiszen értük is van a szállás. Marikáért, aki 16 évesen, barnán feljött kifutónak a gyárba, a nagybátyja után. Most 18 éves, szőke, már admisztrátor. Legújabb vonalú wolakril-ruhában jár dolgozni. Alig ér haza, kiles az ablakon, ott áll-e már a sarkon Józsi, a vőlegénye. Ilonkáért, aki 300 kilométerről jött a fővárosba .dolgozik a kelengyéért, szabadidejében horgol, kosztümöt, szoknyát, kabátot, míg egy táncmulatságon rá nem talál az igazira. A nagybácsikért, akik feljönnek Pestre dolgozni, de szombaton, kéthetenként már pénteken veszik a bőröndöt, s utaznak haza, a családhoz — nyugdíjig. A bátyjakért, vőlegényekért, akik kenyeret keresnek a fővárosban, kizárólag kenyeret. Pistákért, Jucikért, akik csak élni akarnak, máról-holnapra. Ki tehet róla, ha közéjük szorulnak a kettétört életűek,az elváltak,az elhagyatottak, ezek a szintén mai típusú emberek, akik nem férnek el a keskeny szekrényekben, akik este olvasni akarnak, tanulni akarnak, miközben a mindennek előtte álló Pisták csak alszanak. Zavarják őket, mert akarnak valamit, otthonra vágynak — teljesen irreális alapokon. Ki tehet róla, ha a nagybácsik házassága néha felbomlik, a bátyjak élete házasság után visszakanyarodik ide, az Ilonkák, Marikák is olykor visszakerülnek, öt-tíz-húsz évi házasság után? Ki tehet róla, ha nincs elég lakás, ha az ilyen típusú emberek is negyed magukkal laknak, és az ilyen típusú embereknek is nyolcágyas, „korszerű” szállókat építenek, ha nemcsak a kezdés, de az újrakezdés is pokoli nehéz? Ha a 250 szobából csupán hat a kétágyas? Ha a szobákban nincs konnektor? Hogy a szállóban nincs otthonos légkör, nincsenek barátságok? Ki tehet róla, hogy a munkás- szállás így is drága? Drága bizony. A lakó fizet 135 forintot, a gyár meg utána 530 forintot. Hatszázhatvan- öt forint egy négyágyas szobáért! Nyolcmilliós a költségvetés, ebből a lakbér csak másfélmilliót fedez. A patyolatszámla 140 000 forint, az energiaköltség 1,2 millió. És hol van még a többi?... Akkor az albérlet az olcsó? Ketten ötszázért? Nem, mondja a gondnoknő, ez az olcsó, a túl- olcsó. Mert, például: — Az étteremben másodosztályú a kiszolgálás, de csak negyedosztályú árakat számolnak... — Hétre járok dolgozni, de félhatkor még nem kaphatok az étteremben egy meleg teát — hallom a villamosmérnök-jelölttől.—A személyzet mindig késik, megértem, ők is emberek. De miattuk gyilkoljuk egymást a közértben a hideg kakaóért, kifliért. 54
