Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 6. szám - HAZAI TÜKÖR - Zám Tibor: Szőlő és gyümölcs a Homokhátságon (I.)

Massziről nézve

Tavaszutón, a kizöldült tájon utazgató és nézelődő ember rendkívül vegyes benyomásokat szerez a honokhatsági szóló- és gyűmölcskjltúráról. Nagy táblás, bekerített, gondosan művelt gyümölcsösök váltakoznak a jól, rosszul vagy sehogyan se gondozott szórványültetványek sokaságával, de a nagyüzemi ültetvények közt is van olyan, amelyikben kócosak, csenevészek a fák, foghíjasok a sorok. A szőlőnél hasonlóan: a szeles sorközű, beton támrendszeres, gépi művelésre telepített új ültetvények is erősen eltérő állagúak. A régi, kisparcellás telepítések közt pedig sokat mintha elfelejtett volna a gazdája: az elvadultság, a burjánzás arról árulkodik, hogy évek óta nem mentek bele kapával, metszőollóval. Odébb barna-fekete odvak a szántáson: ott felejtett tőkéi az egykori szőlőnek.

1959-ben a legyengült és kiöregedett szőlők aránya 39% volt Bács-Kiskunban. Tíz év elteltével ez a szám 56%-ra nőtt. A Duna—Tisza közén 200 ezer kh-ra becsült ágazatnak a fele elpusztult, vagy pusztulóban van. A lecsökkent hozamú s eredendően kisüzemi szőlőket megművelni nem gazdaságos. Kérdés azonban, hogy kieső hozamaikat lehet-e majd nélkülözni (a kipusztulás folyamata még tart) a rekonstrukció jelenleg lassú és bizonytalan ütemezése mellett. Ez annál inkább kérdés, mert a második ötéves terv során (1951—1955) létesített nagyüzemi szőlők egy része nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket: ezek művelésben tartása ugyancsak gazdaságtalan. A gyümölcsnél nem jobb a helyzet. A faállomány nagyobb része szórványként a kisüzemi szőlőkben található. E szőlők elhanyagolása, elparlagiasodása maga után vonja a fák kipusztulását, és maga után vonhatja a gyümölcstermés csökkenését. És az új telepítésű, nagyüzemi gyümölcsösök egy részére ugyanaz vonatkozik, ami a szőlőre: a gazdaságossági mutatók alakulása itt is megkérdőjelezi az üzemben tartás értelmét.

Egy-egy jó esztendőben, amikor a homoknak kedve támad megmutatni, hogy mire képes, a fák alatt és a tőkéken sokmilliós értékek rothadnak el. Rossz esztendőkben az rontja a termelési kedvet „a szóló szőlő, csengő barack, mosolygó alma” hazájában, hogy a termelés volumene 20—50 százalékkal esik vissza. De bármilyen legyen az év, a termelőknek (illetve képviselőiknek) mindig elkeseredett csatát kell vívni a jobb értékesítési árért. Az indulatok hamarabb kezdenek forrni, mint a bor, és évről évre keserű tapasztalatokká érlelődnek. A telepítési kedv minimális, a szórványöregszőlőket elhagyják, kínálják, potom pénzért vesztegetik — ugyanakkor a tanács „fekete” (engedély nélküli) telepítéseket vesz észre. Egyik termelőüzem átkozza a szőlő- és gyümölcskultúrát, a másik áldja.

Mindettől függetlenül Kecskeméten kétévenként megrendezik a „Szüret az aranyhomokon” elnevezésű gyümölcs- és borparádét. A demonstráció önmagábin szép és árut propagáló rendezvényként feltétlenül hasznos. De amit szándékkal-szándáktalanul sugallni kíván, ki-, be-, le- és felfelé — hogy a homokhátsági szőlő- és gyümölcskultúra pályája fényesen ívelő és egyértelműen felfelé tartó —, az hamis.

„Bízd ezt a szakemberekre!” — óvott (és óvta a témát) egy tanácsi főhivatalnok, amikor konzultálni próbáltam vele a szőlő és gyümölcs hamisítatlan jelenéről. Másvalaki „hősköltemény”-nek, megint másvalaki „új reneszánsznak” nevezte a második ötéves terv nagyarányú — ám sokat vitatott — telepítéseit. Feljegyeztem olyan véleményt is, hogy „bűn” az, ami a szőlővel, gyümölccsel történt. A kultúra jelenéről és jövőjéről szólva egy neves tudós Kosinszky professzor memorandumára utal, és „sorskérdés”-ről beszél. Más nyilatkozók a jól ismert vulgáris dialektikával pozitív-negatív jelenségek halmazának tekintik a kultúra múltját, ellentmondásos jelenét és holnapba forduló, baljós jelektől nem mentes történetét.

A bevezető végén azt kell még elmondanom, hogy e szerteágazó, számos folyamatot, mozzanatot megtévesztően egymásra vetítő, a valóságos összefüggéseket a felismerhetetlenségig elleplező téma legtanulságosabb irodalmának a megyei főkertész dossziéit tekinthetem: tíz esztendő (s vagy harminc kilogramm) levél- és feljegyzéstömege, amelyet kicéduláztam, interjúkkal, konzultációkkal, személyes tapasztalatokkal kiegészítettem, talán megóv attól, hogy túl nagyot tévedjek.

Történeti dolgok

Tudván, mily nehéz megérteni még azt a kort is, amelyben születtünk s élünk, gyakran támadnak kétségeim a távoli korok életéről, szétporladt viszonylatairól alkotott utólagos kép hitele iránt, amelyet a kevés, a véletlenül fennmaradt, s a korra talán nem is jellemző leletekből rekonstruáltak a tudósok. Elhiggyem-e. hogy a Duna—Tisza közén a feltárt „avar sírokban boros amforákat is leltek”, hiszen a népvándorlás korabeli nációknak nem volt pedigréjük, az amfora pedig — formája után ítélve — vízivásra is alkalmatos ivóedénynek látszik? És elhiggyem-e a vitatható eredetű és használatú leletekből adódó konklúziót, miszerint „az alföldi homokon, illetve Kecskemét környékén már a népvándortás korában is voltak szőlőültetvények”? Szerencséje a tokajiaknak, az egrieknek és a badacsonyiaknak, mert még nem került elő olyan papirusz, amely tanúsítaná, hogy ide, a két folyó közé egyenesen Noétól hoztuk a vesszőt, különben kikövetelnénk a kormánytól, helyezze a Homokhátságot a történelmi borvidékek fölé.

A tréfával is, azon kívül is két dolgot akarok mondani. Az egyik észrevétel az alföldi borvidék státusát érinti. Ha a hisztorikum fogalmába a méltánytalanság is besorolható, akkor az az alföldi borokat sújtó értékítélet is hisztorikum.

48