Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 1. szám - HAZAI TÜKÖR - Bencze Klára: A munkásszálláson

A vendéglátó E. Julianna:

— Azelőtt háromágyasban laktam. Megfigyeltem, három közül egy mindig megy. Nincs nyugalom. Itt kitűnően érzem magam. A társam váltóműszakos, de észre sem veszem, mikor megy, mikor jön. Összeszoktunk, megegyezünk.

Az őszes, anyásarcú asszony tizennégyévi házasság után hagyta ott hevesi szülőfaluját és munkahelyét, a Mátravidéki Erőművet. Eljött egy pesti erőműbe. 12—24 órázik. Azért a sok termosz.

Öt éve lakik a szálláson. Úgy számítja, még nyolc év, és összejön a pénze a lakásra. Mert végcélja, mint itt mindenkinek, az önálló lakás. Persze, hogy sikerül-e nyolc esztendő alatt összeszedni a pénzt? Most beteg az apja, agyvérzést kapott, az anyja hatvanon felüli.. .

A szállóban valamikor állandóra jelentkeztek be az emberek. Tavaly aztán akció indult. Az állandó lakosokat leépítették. Megkérték az embereket, jelentkezzenek be rokonnál, ismerősnél, neki nem kockázat. A szállónak igen. Az állandó bejelentéssel a gyár szállásadóvá válik,akiktől lakást lehet követelni. Ajogi helyzettel sokan visszaéltek.

Hivatalosan harminchatra zsugorodott az állandó bejelentettek száma. Viszont öt évnél régebben lakik itt 663 ember. Állandó lakásuk fiktív lehet. Húsz-harmincan tíz évnél is hosszabb ideje élnek a szálláson. Szerették volna elérni, hogy a régiek távozzanak. Az öt évnél hosszabb ideje itt tartózkodókat felkérték, hogy igyekezzenek lakásgondjukat megoldani. A szállás ideiglenes, nem lehet évekig igénybe venni. De- hát, ha a lakónak mennie kell, munkahelyet is másikat keres.

— Elkényelmesednek itt az emberek — mondja az egyik gondnoknő. Mindent megkapnak. Lakás, ágynemű, tisztaság. . . Nincs gondjuk semmire.

Milyen jó neki, hogy ezt el is hiszi — gondolom. Mert lehet-e gondjuk az itt lakóknak önmagukon, a ruházkodáson, szórakozáson, esetleg tanuláson kívül valamire is? Hová tegyék, amire lenne? Amit megszerezhetnének?

— Az a szerencsém, hogy 18—20 éves legénykék a lakótársaim — mondja egy idősebb férfi. A gyárban csoportvezető, technikumot végzett, most a villamosmérnöki karra jár, kisebb megszakítással 15 éve itt lakik, a megszakítás idején nős volt. — így én bitorlók négy szekrényt. Elfér a holmim. Már a könyveim csak összecsomagolva, a bőröndben, a szekrény tetején.

— Nyolcvanezer — mondja — annyi kéne egy lakáshoz. Negyvenet befizetni, negyvenből bebútorozni. Vagy a nősülés. — Benősültem én már egyszer, elég volt. Az a női egyenjogúság! Az asszony gondol egyet, s kijelenti: „Elmehetsz, megélek a magam lábán. ..”

— Szóról-szóra ezt kaptam én is — hördül fel egy szőke fiatalember.

Tragikomikus. Negyven felé jár. Különben kultúrbizottsági tag és operarajongó.

Nem esztétikai alapon.

— Ott a színpadon. . . Él mindaz, ami igazán fontos az embernek, de amiről a hétköznapi életben szégyell beszélni. Mindnyájan sóvárgunk egy lány után. . . —

— Itt lakni nem jó — hallom egy kőművestől. — Negyedmagával az ember! Elvégezte a közgazdasági technikumot, és képtelen elérni, hogy áthelyezzék képesítésének megfelelő beosztásba.

— Nem otthon — jelenti ki határozottan egy ifjú mérnök. — Még konnektor sincs a szobában, hogy legalább lemezjátszót, magnót érdemes legyen venni. . . Mit csináljon az ember? A pénz könnyen megy. Felfalja a gyomrunk. Minek is spórolnánk? Veszett fejsze nyele. . .

— Nem egészséges élet ez — vélekedik a kőműves.

Talán igaza van a gondnoknőnek. Ez az életforma nevezhető éppen elkényelmesítő- nek is. Bár találóbb és lehangolóbb szó is van rá.

53