Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 6. szám - Nógrádi Gábor: Két férfi velünk szemben (novella)
NÓGRÁDI GÁBOR ~ Két férfi velünk szentben Kicsi, sötét szobában laktunk a feleségemmel. Akkorában, hogy a padlón nem aludhatott volna kényelmesen egymás mellett hát férfi. Feleségemnek már elég nagy hasa volt és mellei is megduzzadtak, megereszkedtek. Ő maga visszafojtottabb lett — vibráló, csenddel telt meg az életünk. Főbérlőnőnk örökké a férjét gyászolta, aki tengerészként volt az egyiptomi kikötőkben és Spanyolországban, aztán hazajött és hosszú szenvedés Után elhunyt, [gy mesélte el az özvegy, aki néha ellátogatott a nemibeteg-gondozóba egyik barátunk szerint, és őrizte a megszámlálhatatlanul sok kacatot mind a két szobájában. Feleségem utálta őt, én azt hiszem, szerettem a feleségemet. A cselédszobának, ahol laktunk, a függőfolyósóra nyílt az ablaka. Kicsi ablak volt, és; többnyire ezt is függönnyel takartuk, hogy be ne lessenek. Reggel nyolctól este ötig lakatosként dolgoztam egy műhelyben, építőipari gépeket szereltünk, javítottunk; mocskos, olajos munka volt. Utáltam. Utána sokáig kellett mosakodnom, és hosszú volt az út a villamossal. Mikor hazaértem, a főbérlőnő mindig éppen az előszobában fásülködött vagy a szekrényét rámolta ki-be. Erősen kifestett arcával és szertartásos gyászruhájában elém állt. — Vége a munkának? — kérdezte. Erre nekem három feleletem volt. Az egyik az, hegy vége, a másik, hogy hál’istennek, a harmadik: egyszer mindennek vége lesz. Ez utóbbit szerette leginkább. Erre volt válasza. — Ó, mint az én szegény férjemnek! Milyen erős volt! Mint minden tengerész. Ilyen Izmai voltak! — megtapogatta hosszan a karomat és sírt. — Neki is vége lett! — Ne tessék sírni! — Én is meghalok lassan. — Igen ■— mondtam neki fáradtan és bementem a cselédszobába. Feleségem már új- hírekkel várt a munkahelyéről, az utcáról vagy a hasa tájékáról. Hagytam, hogy meséljen, még kérdezgettem is. Fiatal házasok voltunk. Az ablakunkkal szemben levő lakásban, a függőfolyosó másik oldalán két férfi lakott. Azaz egy férfi az „unokaöccsével”. A lakás három szobás volt, s mint azt főbérlőnőnk elmondta, sokkal szebb és tágasabb, mint az övé. Ablakaik virággal voltak tele és zöld növényekkel, ezeket gyakran locsolták. A szobát maguk takarították kicsiny köténykékben. Néha vendégeket fogadtak. Ilyenkor gazdagon megterített asztalt láthattunk: italféleségeket és szendvicseket. Nők és férfiak ültek és cigarettáztak a szobában, de soha nem részegedtek le, mint én vagy a feleségem, ha találkoztunk barátainkkal. Néha csak férfiak voltak náluk. Ezek ott is aludtak. Gyakran pillantottunk át, mert egyedül ezt láttuk szobánkból, és számunkra érdekes világ volt odaát, de ha a lépcsőházban találkoztunk a férfiakkal, nem köszöntünk. Feleségem őket is utálta. Valószínű az állapotával járt ez a gyűlölködés. Ő adminisztrátorként dolgozott egy bérelszámolóban. Általában minden pénzünket ennivalóra költöttük, bár vettünk már egy rádiót is. Egy koraőszi napon a főbérlőnő újra megállított az előszobában. — Sándor, kérem! A mai nappal felmondok. Két héten belül költözzenek el! — Igen — mondtam rövid szünet után és bementem a cselédszobába. Feleségem a díványon terpeszkedett kisírt szemekkel, és átkozta azt a vén kurva boszorkányt, azt a vérbajos hülyét. Nem szóltam rá, nem is ütöttem meg. Állapotos asszonyt nem illik. Másnap feladtam hirdetéseket az újságokban, a hirdetőtáblákon és szóltam a műhelye 38
