Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 6. szám - Jókai Anna: Csaba a téren (novella)

— Te hülye. Ha ez utolér, kinyírnak innen, egyszer s mindenkorra. Egy ilyen tahóval ne tudnánk elbánni?

De Felekit is megtépték, jócskán. A zöld szemüveg berepedezett, a szára eltört, dróttal kötözte a füléhez. Annál vadabb lett. Hadonászott, valami pengével, sikítozott, szinte női hangon.

Csaba már félt tőle. A tör nem volt az alkuban. Viszont a Tüskefejűtől is félt. A Tüskefejű közben m gKerítette a kalapácsát, s azt pörgette — egyre közeledve — maga körül a levegőben. A sok ütéstől egészen feldagadt az arca. most tért csak magához. S ahogy a kalapácsot pörgette, egyre többen futottak a háta mögé. Vagy oldalt ugrándoztak, bohóckodva, tánclépésben, s mint egy színdarabot vegigizgulták az egészet.

Csaod lehasalt, csúszott a madzagja felé. Közbe-közbe hátrahajított egy-egy üres üveget.

Anya odafönn kétségbeesett.

— Nem fog ez a szokottnál jobban elfajulni? — kérdezte Apától.

Apa, mintha a könyvben látná a nyomtatott választ, hallgatott.

— Ha ezt hagyod, nem csodálom, ha aztán kétségbevonják ... — mondta anya egyre merészebben

— Ehhez te nem értesz — mondta Apa.

— Ha lemennék ... ha felkapnék magamra valami utcai ruhát és lemennék . .. Nem mehetnék le, egyszer?!

— Nagyon belemelegedtek. Hiába. — Apa hangja lágy volt, vigasztaló. — Kedvesem. Meg kell értened. Ilyesmi hozzá tartozik a térhez. — Tovább lapozott, némi bűntudattal, zavartan.

— Istenem, istenem . . — suttogta szemrehányóan Anya. De Apa nem vette magára.

Feleki ott fogadta Csabát a harmadik fánál. Megint megfésülködött.s papírgombóccal kitömte zsebét.

— Gyerünk — mondta —. ez volt a csapda! Csaba szerette volna megkérdezni, helyesnek tartja-e Feleki, hogy se szó, se beszéd, átlépte az ő zsinegét. És egyáltalán.

De Feleki barack helyett csattanósat ütött Csaba fejére.

— Na nem! Na nem! — mondta erre Csaba sértődötten —, nem erre szegődtem, Feleki kérlek. Szép kis testvériség.

— Én így bánok az öcsémmel — vigyorgott Feleki. s rúgott egyet, nyomatékül, Csaba hátuljába. — Ne lazsálj, a döntő pillanatban.

— Nem —toppantott Csaba, maradék önérzetét összeszedve. — Én kérlek, szeretném abbahagyni.

— liiigen? — kérdezte Feleki, és egészen közellépett. Szinte belelehelt a másik szájába, füst- és hányásszaga volt. — Igen? — kérdezte mégegyszer.

— Segítség! — kiáltott Csaba, s attól kezdve semmire sem emlékezett. Lehet, hogy egy kis masza- tos. sáros, közveszélyes őrült még mindenfélét csinált egy rozsdás vasdoronggal. De az már nem Csaba volt. Váltig ezt állította, később is. amikor már felültették a sárból, és kapott egy korty vizet.

Mert csak a végén kezdett el esni az eső, csupa latyak lett minden, a homok, a bokrok, a deszkapalánk. A vizet a tüskefejűnek csúfolt fiú adta. homályos, zsíros kulacsból, s már rohant is tovább. Puffogás hallatszott, mint amikor egy poros szőnyeget kiporolnak. Feleki bőgött a hintánál, rekedt, mutáló hangon bőgött, nem volt már üveg a napszemüvegében, csak a csontkeret szorult hosszúkás fejéhez.

— Vége — mondta Apa, anélkül, hogy az ablakon kinézett volna. — Befejezték, látod. így lesz egyre okosabb.

Anya könnyezett.

— Nézd, hogy ül ott! Meg mind, szanaszét. Nem kellett volna hagyni. — Megijedt. — Távol áll tőlem, hogy bíráljalak ...

„Talán meg is ölt volna — gondolta Csaba, s elfordította szemét Felekiről. — Ez a szörnyeteg, elvakult dühében. . .”

Fájt minden porcikája. Nem szégyellte, hogy sír. Kedve se volt, hogy felálljon. Az ágakat is letördelték. A homokot szétszórták. A labdának nyoma veszett. Elszakadt valamennyi zsineg.

A többiek hajladoztak. Szedegették a sárból a kártyalapokat, vitatkoztak, kinek nagyobb a fején a dudor.

A tüskés hajú fiú lassan sétált visszafelé. Terepszemlét tartott. Utoljára lépett Csabához.

— Na, te híres — mondta mély, férfias hangon —ezt te csináltad! — Megmutatta a daganatot a füle alatt. Meg a csizmaszárnál, a térd hajlatában.

— Kérem szépen — dadogta Csaba, s nem merte visszategezni —, kérem szépen, engem a Feleki formálisan kényszerített...

Nem tudta, a Tüskefejű érti-e: formálisan. Óvatosan elhallgatott.

De úgy látszik, értette. Nagyon is fürgén járt az esze.

— Szerencséd, hogy én Én vagyok — mondta dünnyögve — és nem Feleki. Na, talpra!

— Én innen nem kelek fel ... — sóhajtotta Csaba. — Se erőm, se kedvem. Ráadásul a kalapom is elveszett...

A nagyfiú hóna alá nyúlt, rántott rajta, lábra állította. A zsebéből bolyhos, bordó sísapkát vadászott elő. nagylelkűen Csaba fejére húzta.

36