Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 6. szám - Jókai Anna: Csaba a téren (novella)
tessék, ezek a kis hülyék azt is elvették, ami volt. Nemhogy az orgonabokor! Most meg, mintha üli s* történt volna, idejössz dicsekedni a festett háréddal... -ra Feleki rákönyökölt a spárgára, a spárga megfeszült, recsegett. — Pardon — mondta gúnyosan — ez az értékes spárga! - s-' — Reggel te engem ... —folytatta Csaba makacsul. De hirtelen arra gondolt: lám-lám, mégiscsak hozzá, és nem ezekhez jött, a bokorba. — Reggel, reggel! — Feleki himbált egyet a spárgán. — Hol van már a reggel! Ne visszafelé, öcsi, hanem előre! Mindig csak előre! — Nem vagyok az öcséd — mondta Csaba. •! Felek! egy pillanatra megint levette a zöld napszemüveget. A szeme is zöld volt, csak világosabb, szelídebb árnyalatú. : — Öcsém: annyi mint testvérem. A legszebb szó. — Nekem nincs testvérem — mondta halkan Csaba. — Az csak rajtad múlik — mondta Feleki ünnepélyesen. — Én mindig kedveltelek. — Reggel... — kezdte Csaba, de Feleki közbevágott. — Ne légy már ostoba. A múlt unalmas. ■ — De ... — Csaba vádlóan a harmadik, pompás fára mutatott. Feleki mosolygott. —Három perc alatt újra rátekerem a madzagodat. Három perc alatt. Nem hiszed! —Három perc alatt? . í ■ —Hát... ! Csak odáig jussunk. Mi ketten. No meg néhányan. —Újra balhét akarsz! — tapogatta Csaba sajgó vállát. — Hiszen most hagytuk abba... — ja, ha tényleg gyáva vagy! — Feleki cigarettára gyújtott, megpörkölte a madzagot a cigaretta parazsával. Csaba gyorsan elmorzsolta. — Légy szíves! — mondta erélyes-ijedten. Feleki hátat fordított. Csaba utánalesett. Ügy rémlett neki. Feleki tükröz, jeleket ad, éppen a bokrokba ... — Feleki! Nem mondtam, hogy menj el! Én nem mondtam! — Megtiszteltetés! — mondta Feleki. — Tisztességes hangon szóltam hozzád. Mivel tökmag létedre •van benned némi fantázia .. . De még nem fordult vissza. Bizalomgerjesztőén csillogott szőke tarkója az ebéd utáni fényben. Anya még mindig aludt. A szürke redőny szorosan zárta az ablakot. — Három perc! — kérdezte Csaba. ■ ' — Csak nem szabad taknyolódni. — Feleki végre megfordult. Áthajolt a zsinegen, közelebb intette Csaba fülét. — Amíg a hülye csórók verik a blattot, platty .. . aztán tovább. Még a csúzdát is megkaphatod. A facölöpnél. — Tovább? A facölöphöz? Feleki felemelte jobb kezét, tiltóan intett a tenyerével. — Csak annyit mondok: Tüskefe|ű. Világos! — A Tüskefejűt akarod.. . mi ketten, azt a baromi nagy ... ' — Bízd csak ide! —- Feleki megdöngette a mellét, csörögtek a rézgombok. Az egyik gyerek ijedten csuklani kezdett a bokorban. — Ennyire vacak kis senki lennél? Rögtön berezelsz! — Én soha nem rezelek be .. . ■ Csaba mindenkinél jobban félt attól a bizonyos tüskéshajú fiútól. Zárkózott, lomha mozgású. A szemöldöke sűrűn rálóg a szemére, és mindenfele kósza hír járja. Hegy rühes. Hogy a húst nyersen is megeszi. Osztályt ismételt, talán kétszer. Ott sürög-forog a cölöpök mögött, cukrot kínál a kicsinyek- hék, de csak kevesen merik tőle elfogadni. — Éppen ezzel. Feleki, akiről senki se tudja voltaképpen ... — Mindenki tudja — jelentette ki releki. — Kétségtelen, hogy nem közénk való. Csaba hirtelen elbátortalanodott. Szerette volna folytatni ábrándjait, az égigérő virág magjáról. — Kérlek — mondta felnőttesen —, halasszuk el az ügyet. Több nap a világ. Feleki kihúzta kezét a zsebéből. Úgy tartotta a zsebnyílást, hogy Csaba bele kukucskálhasson. — Csúzli. Szegekkel. Rugós bokszer. Öt darab. Még a kisu|jamra is. És te haboznál? — Csudálatosán nagyszerű, Feleki. De minek kellek neked én! Feleki megveregette Csaba vállát. — Mert én téged választottalak. Magam mellé. Szinte testvérként. Ha voltak is köztünk néha kisebb izék. A szeme előrefutott, méregette a madzag túlsó oldalát. — Mit nézel? — kérdezte Csaba, s próbálta a madzagot eltakarni, kitárt tenyérrel. — Szép — mondta Feleki elismerően. — Még így is szép. Pedig hát gyalázatosán megkurtították. Hol itt az igazság? — Az égre nézett, a sötétzöld napszemüvegben. i 34
