Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 6. szám - D. Kónya József: Színpadkép, három felvonásra
A paphoz egy asszony is tartozik, jó harmincas, barna ruhában, zöld blúzban. Énekel. Szépen intonál tiszta csengésű hangját az öregasszonyok hátborzongatóan fals kórusa sem tudja elnyomni. Egy asszony elájul. Azt mondják, „minden temetésen így szokott”. Az özvegy sírógörcsöt kap. Mögöttem suttognak. „Ne mondd, már nyolcadikos! Hogy múlik az idő!” „Nem élnek együtt!.. .” Zsong a tömeg. Hirtelen csend lesz. A halál dobol ritmust a koporsón. Az özvegy a sírba akarja dobni a koszorút. — Jaj ne! Kár lenne. Bedobják. A kereszten alig látszanak a kályhaezüsttel festett betűk. „Élt 53 évet”. A koszorúkat a sírra helyezik. Ketten összekapnak azon, hogy leszedjék-e a celofánt vagy sem Leszedik. A férfiak rágyújtanak. * Csirkepaprikás, bor, pálinka. Általános káderezés. Negyvenkettedszer is elmondom, ki vagyok, negyvenkettedszer törlőm le a felismerést követő rokoni csókokat. Kollegám már cseppet sincs vicces kedvében. Egy hajós egyenruhás öregúr lerohanja. Sose látták egymást. — Hogy vagy, Janikám! Tudod, tisztára olyan vagy, mint az apád! Kollégám nem tiltakozik. Tényleg olyan, mint az apja. — Na vegyél még! Úgy nézel ki, mint egy giliszta. Az özvegy felzokog, közelebb tolja a tálat. — Amikor egyszer katonaruhában hazajött, ezzel kezdte ... — Emlékszel! Csak úgy virtusból képes volt... — Akármit mondasz, ő volt a legstrammabb hármotók közül. A Rozinak is . . . — Szegény Pista! A légynek se ... Amikor ... — Merjél még. anyjuk, úgy megéheztem, mint a rosseb . . . — Csak a torkodon ne akadjon! — Jó lenne, mi! Ne félj, én sorra eltemetlek benneteket. Tányércsörgés, cigarettafüst, emésztés. — Nem tanul a rohadt kölyök, hiába mondom neki — Olyan nehézfejű, mint az apja, mi! Az első halk kuncogás. — Te hallgass, te csak faiskolába jártál! — Téged még onnan is kivágtak! Az első őszinte hahota. — Tisztán vagy szódával! — Fele-fele. — Idd már meg, nem fogok rátölteni! — Egészségünkre! — Jó kis bor ez, hallod! — Megjárja. * A postás kisasszony kék ironnal húzza alá a szavakat. „A temetés rendben megvolt. A rokonok sókoltatnak.” A kék ceruza egy pillanatra megakad, a csinos kislány kicsit elbiggyeszti az ajkát. — Ennyi az egész! — kérdi. 27
