Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 6. szám - Bata Imre: Juhász Ferenc hűsége
natkozású anyaga, A halottak királya pusztán annyi históriai vonatkozásra támaszkodik, ami a Pauier Gyula könyvében olvasható imigyen: „Béla, mikor Trau előtt a tatárok megjelentek, nejét, gyermekeit, kincseit rögtön ’fogadott hajókra szállítá’, hogy minden percben a tengerre kivitorlázhassanak; maga csónakra szállt, a part mentén maradt, 'és ide s tova evezett vala, nézegetve az ellenség hadait és várva a dolog kimenetelét’.” Csak ennyi a történeti anyag, de elég, hogy a csöndben fölnőtt tűnő- dés-kristálylét-fa áttörjön a szó-dimenzióba, és a szótlanság, Emberevő-gond, mindenség-árnyú Merengés formába, látomásba kívánkozzék, a Halottak királya — ez a meditáció és látomás-lávafolyam — döntéssé, eleven művé alakuljon. Nincs még egy ily nehezen született műve Juhásznak. Ez volt a legnehezebb! S az eposz az életműfejlődés rajzát azért is hordozza, hogy ezt a legnehezebbet kifejezhesse. A halottak királya a költő szenvedéskorszakának története is, miként a mű három mottójának egyike erre nyilvánvalóan utal is a Jób könyvéből vett idézettel. Úgy látszik, mintha A tékozló ország historikus mű volna a maga lírai áttételezettségében is. A halottak királya a történelmet csak alibinek használja. Könnyebb volna így ítélni, s már csak nézőpont kérdése lenne A halottak királyát megítélni. Juhász hűsége azonban többre sarkall! Kérdésünk ennél jóval összetettebb. 1956-ban jelent meg A tenyészet országa, a tündökléstől a magányig ívelő pálya összefoglaló dokumentuma. Az első fiatalság naív hitét veszni érző költő énekel itt. Istenkedik az ember-hitért, mert azt nem szabad elveszíteni. A válság és hitkeresés őszintesége és végletes elszántsága, a költő hűsége kifejezésében találja meg Juhász a maga költő stíljének szuverén formáit, emelkedik föl a nagy tehetség a maga optimális nyelvi és művészi lehetőségeihez; s a pályaív magasán A tékozló országot találjuk. A tékozló ország a forradalom igazolása, a tékozlás ellenére is diadalra vitt eszme igazolódása. Ifjú hitek és válság-tapasztalatok összeolvasztása nagy belső hevületben, a jelen élményének és a forradalom-hit történelmi anyagba halmozott hevének szembesítése a krónikás, a tanú hiteles szavával. S míg a pusztulás, a tékozlás hatalmas tablóit festi ez a krónikás, mindig gondol 1954-re is, de úgy véli, hogy 1514 hatalmas tékozlása áldozat a jövőért; tanulsága: a hitet nem szabad elveszíteni. Hogy A halottak királyába foglalt meditáció és vívódás miért kér eget, s öklöz pokolkapukat, magyarázatát a magány természetrajza adja, minthogy ama háromság — csönd, magány, halál — közül épp ez hordja az időbeliséget, ez a szubjektív. A csönd az ember előtti és utáni mindenség tulajdonsága, a halál is objektív, szemlélgeti, de a magány nem másoké, az a költő —Juhász Ferenc — magánya. Juhász Ferencé, aki mind az adott társadalmi közösségben, mind immár költő voltában magányos. Mindent áthat ez a magányosságélmény, s épp az ötvenes évek kezdetétől, amikor költő hangjára talál, amikor költészetének szuverén jellege megmutatkozik. Csak Ady volt így és ennyire magányos. Csak Ady visszhangozta így az embert, a magyarságot és az egyetemes létet. Rövid boldogsága, amikor még az emelkedő közösség kifejezőjének állíthatta magát, addig tartott, amíg naív ifjúsága. Béviil hitét érzette megrendülni, kívül a meg nem értés tört rá. Megritkult körötte a levegő. Apja meghalt, családi életét is bizonytalannak tudta. Neki a szerelem is a magányosság bázisa. így éli meg a páros magány súlyos boldogságát. Pedig a világ, ahogy van és ahogy készül, neki való. Születés és sors szerint azonos a közösséggel, de magánemberként, közösségi lényként, költőként is hamarosan szembe kényszerül a közösséget vezető intézményességgel. Ez első megrendülését azonban föloldja az általános enyhülés, amely viszont az ötvenhatos tragédiába szakad. Most lesz igazán magányos, most burkolja be a csönd. És ebben a csöndben már az elszabadult látomással kell megküzdenie. Apja halála szakította föl bensőjének alaprétegein a szigetelést, a burkot. Addig! Ő látónak és közlőnek indult, s ehhez mindene megvolt. Elindító közössége, föladatai, életcélja, emelkedésre serkentő ambíciója, tehetsége. A halottak királya a csönddel és a tűnődéssel kezdődik. És hat angyal áll a kristályfa alatt. Hat vak angyal. Nem a Jelenések könyvének angyalai ők, de valami más összefüggés szimbólumai. Ez a hat angyal valaha látott. Ahogy most is látni szeretne a lírai hős, aki befelé tűnődik, ahol hat vak angyalát találja. Ez a hat angyal inkább annak a költészetnek a jellemző hat szimbóluma, amelyet valaha megalkotni akart. Az öt érzék és az értelem-érzelem harmónia az a hat angyal, s mind vakká lett. A hatodikat külön dédelgeti. Öt angyal ötféle zord muzsikát fú, ,,A hatodik lepkeszárnyból-ragasztott hegedűn gyermekkori réti muzsikát mond”. Mert az öt érzék mindenkié, de a gyermekkori érzelmiértelmi fogékonyság elevensége csak alkotó tulajdonsága lehet. Jelesül a poétáé. A hatodik angyal, a „múlt idő arany-ága”, levedlett koporsó, gyermekszívének bőre, mely „Ott zörög zord éjem szikláin lebegve, / taián az a tejút, az isten fényinge”. Az elszalasztott és vissza már sose hozható lehetőségek közt ott a meg nem valósulhatott poézis is, mely az öt érzék elevenségében megfoganhatott valaha, melyet a hajdani érintetlen lírai fogékonyság beteljesített volna, ha közbe nem jön valami. A meg nem valósított költészet, Juhász lehetséges lírájának a siratása is A halottak királyának első harmada, a költői lét kérdéses mivoltán is meditál a király, az éposz lírai hőse. Utal erre a mű pascali mottója is. „A dolgok nem mutatják, hogy nincs Isten, de nem is mutatják kézzelfoghatóan Isten jelenlétét. Rejtőző Istent mutatnak csak. Minden magán viseli e bélyeget.” A dolgokban rejtőzködő titok, a mindenség titkai garantálják a költészetet kérdéses helyzetében. E titkok híján nem volna értelme 4
