Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 6. szám - Bata Imre: Juhász Ferenc hűsége
BATA IMRE Juhász Ferenc hűsége Őseit csak az ükapákig követheti, mert rajtuk túl már korhadtak és olvashatatlanok a fejfák, hézagosak, bizonytalanok az anyakönyvi följegyzések. A hajdani szegénységnek aligha van története. Történetük töredékes. A névtelen szegénységet történelemmé avatni, erre tesz kísérletet Juhász. A névtelenséget és a jelentéktelenséget emeli föl az annalesek és a diadalívek magasába, amikor az emlékezet híján valóknak odaajándékozza a halottak országát. Mert a föld, ahogy lelkünk szerinti egyetlen nagy temető, melynek legtöbb halottja névtelen és nyomtalan, mind a szegények története. Mert nekünk nincs más, csak a mérhetetlen múlt idő, a mindenre kiterjedt ország, a halottak országa, s ebben van jogunk, jussunk a jövőre. Ezért van időnk, hitünk és türelmünk az újjászületésre. Morálunk az újjászületést fáradhatatlanul szorgalmazni. Ez volna tehát Juhász lírai történetlátása. Ez a hűsége. Lírája metafizikus abban az értelemben, hogy nem nyugszik meg önmagában, túlcsap a poétikus határán, mítoszt és époszt teremt. Ezért toleráns minden más poétái törekvéssel szemben. Magát a költészet körén belül nem állítja kizárólagosnak, s minden más értékre fogékony. Mégis így különbözik minden máshoz képest. Csak Adyra mutathatunk, mert Ady példája és mértéke. Juhász Ady Endre utolsó arcképe előtt érzi folytatónak magát. Éppúgy az időbeliség poétái kifejezője, miként Ady is hatalmas történeti érzékenységű és öntudatú költő. Adynak a történelem: evidencia, bizonyosság, Juhásznak pedig hiány, épp az evidencia híja. Ady lírájában a históriai folytonosság eleve adott közeg, saját személyes sorsát a magyar történelem reprezentációjaként is megéli, Juhász a történelem híját éli, azokat reprezentálja, akiknek nincs történelmük, mert mindig a történelem alatt éltek. Ady úgy akarja a történelem megszakadását elkérülni, hogy a névteleneket is a történelembe kívánja a forradalom által emelni, Juhásznak a forradalom történelemalkotás is: a történelem híját a halottak országával pótolja. Ez a történelem élteti olyan eposzait, mint A tékozló ország vagy A halottak királya. S ezeknek az eposzoknak az időszerkezete különbözik a történelem lineáris idejétől, s nemcsak azért, mert ez a történelem lírai, bensőséges, de azért is, mert ez a történelem a múlt időt fölfokozza, az ember előtti földtörténetig tágítja, a históriai múltat a prehistóriával és a földtörténettel gazdagítja, s mindet összefogva térré alakítja át, a látomás terévé, amely e látomásos térszerűségben a jövő hite és akarása. Három pilléren támaszkodik a juhászi látomás. A csönd, a magány és az emberi halál három elemi élményén. A csönd, a teremtés előtti állapot, ajmindenség állapota az ember előtt. Az emberen innen és túl való csönd, a részleges halál világa, a tenyészeté, az anyagé, az időn kívülié. Az őskezdet előtt, mert „Kezdetben volt a csönd . ..” E csöndet föl lehet érezni a lélek ősrétegéből, ott sejlik az embernélküli tenyészetben, az anyag belső szerkezetében, az öntudatlanságban. Az „egy-álmú anyagban”. A csönd ez ősváitozatát csak a magányban lehet hallani. Juhász magányossága; s ez is Adyhoz köti őt. A „Szeretném, ha szeretnének” megindító lírája buggyan, mikor Juhász a magányt emlegeti, de ez a magány állapot, megváltoztatni nem lehet. Időbeliség, tehát történelmiség, a költő létállapota, amelyből csak a Szó segíti ki. Ha meg tud szólalni. Ami azonban nem könnyű, mert a szó már föloldódás, másik embert tételez, a magány föloldása. Magányosságban a szó azonban nem lehet más, mint belső beszéd, a léleknek önkívülete, túlhabzás, kicsordulás, magasizzás. Juhász nem szólhat másként, csak látomással, mert akkor szól, amikor már nem közöl, hanem kifakad. A látomás belső beszéd, nem tételez másik embert. A csöndben való megszólalást a magányrettenet készti, s a magányban csak egyetlen realitása van a másik embernek, a halott. Ezért Juhász látomásai a csönd és a magány rettenetén túl legelébb a halottak országát érzékelik. A látomás — a belső beszéd — realitásai ezek, lélektanilag más nem lehetséges. A látomás őrültsége a halottak vonulása festésében racionalizálódik. A csönd érzékletes megelevenítésében, a rettenetek kifejezésében. így van ez A halottak királyában is. Van a csönd, amit az emberi tűnődés kristálylétű fája tör át. E kristálylétfa a költői lélek állapotát szimbolizálja, s utal a másik lehetséges szimbólumra is, a virágzó világfára. A virágzó világfa kristályosodik a csöndben, a magányban, a rettenetek idején, a világteremtő beszéd halkul tűnődéssé az ötvenes évek második felében. Mert nem mindig így volt. És ha A halottak királyát olvassuk, a költő belső történetét is olvassuk, mert ez az eposz a költői evolúció története is. Ami egyébként így volt már A tékozló országban is. Magányos krónikás beszéli el a parasztforradalmat, magányos a király Trau vára alatt. De 1954-ben a krónikás alakját vette magára a^lírai hős, A halottak királyában azonban Béla lesz az alakmása. Minthogy a krónikás és a király egyaránt a költő alakmása, az egyik, mint a másik: az eposz lírai hőse. S már az is a belső fejlődéstörténethez tartozik, hogy 1954-ben ez a lírai hős még szemlélője és rögzítője a történteknek, 1956 után viszont nem a tanúja, de a történtek szenvedője: a meditáló idézi föl a históriát. A krónikás beszámol, a király meditál. A tékozló országnak sokkal több a történeti vo3
