Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 5. szám - SZEMLE - Szentmihályi Szabó Péter: Radnóti Miklós prózája

klasszikusnak számító gondolkozók művei is gyakorlatilag hozzáférhetetlenek, pl. Russel, Wittgenstein, Henri Lefebvre, Sartre (elméleti munkáira gondolunk) stb. A kiragadott részleteket tartalmazó szöveggyűjtemények, válogatások csak a félmú'veltség elterjedését segíthetik elő;filozófiában a chrestomátia-tájékoztatás félrevezető lehet. Ugyanis a filozófusnál nem az egykét mondattal összefoglalható ún. „eredmény” a fontos, hanem a gondolati út, az elme erőfeszítése, mellyel eljutott megoldási kísérletéhez. Az olvasónak ezen kell a filozófust követnie. De részletek alapján erre nem lehet képes. A filozófia ilyen kivonatolása gondolati karikatúrát eredményez. Sajnos, nálunk eléggé elterjedt a bölcsészeti szemelvénykultúra, az idézetműveltség (ill. műveletlenség). A jelenlegi helyzet tovább erősíti a rossz hagyománnyá és krónikussá váló idegenkedést az elvont gondolkozástól. Elszomorító eredményre jutnánk, ha megpróbálnék összeállítani a magyarul megjelent filozófiai művek bibliográfiáját. Több lenne a hiány, mint

a megjelent mű, s a kiadások is sok esetben nagyon régiek, beszerezhetetlenek. Természetesen a hiányok pótlására nem a Modern Könyvtár hivatott vállalkozni. De talán tehetne valamit a teljesebb tájékoztatás érdekében. Ezen a téren, tekintettel az elmaradás nagyságára, minden kezdeményezés sokat jelent.

Tudjuk, hogy valószínűleg igazságtalanok vagyunk és sokat kívánunk a Modern Könyvtártól. Nincs lehetősége minden feladatot vállalni. Mentségünkre szolgáljon viszont, hogy az eddigi igényes munka szülte bennünk az új igényeket. Nem is lehet ez másként. Éppen az olvasókból kiváltott új kívánságok, a bennük fölkeltett új igények dicsérik a Modern Könyvtár eddigi teljesítményét. Az elismerés mellett be kellett számolnunk ezekről is. A jövőben is érdeklődéssel várjuk a remélhetőleg minél gyakrabban megjelenő, s minél gazdagabb, szélesebb körű anyagot tartalmazó köteteket.

SIMON ZOÁRD

Radnóti Miklós prózája

Alig tudom, hogyan kezdjek ehhez a kis íráshoz. Azt már tudom, hogy kicsiny lesz, mert különben nagyon sok merészelne lenni. A Réz Pál gyűjtötte és gondozta, eddigi legteljesebb prózagyűjtemény megjelenése felett érzett örömről beszéljek? Azt hiszem, ez valamennyiünk közös öröme. Emlékszünk, sokunknak megvan még a Magvetőnél 1956-ban megjelent válogatás. Amikor az ember igyekezett ehhez a varázslatos személyiséghez közelebb menni a versek próféciájánál, kinyitotta ezt a kis könyvet, hogy olvasson egy kis humanizmust. Az a kis zöld könyv, és ez a mostani is a teljesség gyönyörét adja. Ebben az utóbbiban csemegék is vannak, apró örömök, apró kritikák. Nagyon jót tesz a magyar költészetnek, ha ilyen nagy költői prózák, minél többen, megjelennek. Ma ennek nincsen akkora divatja. Ma a költők kevesebbet írnak, úgy látszik, és szégyenük bizonygatni, hogy versen kívül is gondolkoznak. Akik pedig mégis megteszik, a kisebb költőség, a jelentéktelenség gyanúját váltják ki. Ma költőnek nem illik irodalomtörténésznek vagy kritikusnak lenni. A tanárság még itt-ott megmaradt, de már az is inkább moso- lyogtató anakronizmus, magammagamat is annak érzem. Amit Radnóti Schöpflin-kritikájában dícsérőleg említ, az a legszembetűnőbb az ő ösz- szes munkájában is: élet és irodalom szerves egysége. Radnóti az irodalom gyakorlata.

Ami a legfontosabb: nagyon modern ez a gyűjtemény, nagyon elévületlen. Úgy látszik, a Nyugat nemzedékeiből kiáradó esztétikus humanizmus nem könnyen romlandó anyagból van. Amit Radnóti modern prózában az Ikrek havában, modern esszében Kaffka Margitról megvalósít,

ahhoz nem sok hozzátenni valónk akadhat. Ennek a nagyon szelíd prófétának, ifjú prófétának nagyon szigorú és tévedhetetlen szava volt. A gonoszkodó utókor felfedezhet kajánkodni valót, ma élő kortársakról ítélkező cikkeket és a dilettantizmus fölött sajnálkozás nélkül pálcát törő jóindulatot. Felfedezheti jelenkor és hagyomány klasszikus egybefonódását, olyan harmóniát, amire azóta nagyon kevés példát lehetne hozni.

Személyesen is lekötelezettje vagyok Radnótinak, sorsom alakulásába is beleszólt. Tizenhat éves fejjel megírt kis dolgozatom szerezte meg annak idején számomra az egyetemi felvételt, a lehetőséget, hogy olvassak és emelt fővel élhessek könyvek között, ne pironkodva. Már nem nagyon emlékszem, tizenegy éve vajon miféléket írhattam, minden külső anyag figyelembevétele nélkül, csak a verseket és azt a kis zöld könyvet lapozgatva. Ma sem tudom ellenőrizni, mert az én példányom szegény Sík Sándornál maradt, Radnóti mesterénél, aki nem hiszem, hogy nagyon olvashatta halála előtt szerény dolgozatomat, amelyet egy közös ismerősünk vitt el néki.

Ahogy az ember tallózik ennek a fiatal és nagyon okos és becsületes életnek a művei között, azt is láthatja, mennyi méltatlan tárgyból formált remeket. Látja az ember, hogy milyen nehezen ereszthették ezt a nagyon jó írót a terített irodalmi asztal morzsáihoz. Ha végignézek a magyar irodalom történetén, azt tapasztalom, s még mindig, hogy a legjobb kritikusok és prózaírók is a költők voltak, s úgy tűnik, azok ma is. Miért nem írnak ma a költők kritikát, vallomást, miért nem osztják és formálják maguk? Én érzem a vá95