Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 1. szám - HAZAI TÜKÖR - Kunszabó Ferenc: Makacs előítéletekről - makacsul

dulás után pedig egyenesen ildomtalan lett a használata. A parasztságai új hivatalos értékrendben megkapta az őt megillető rangot, s kétségtelen, hogy a nem hivatalos közgondolkozásban, értékelésben is lépett előre.

1. Nem szabad azonban azt hinnünk, hogy a mai magyar társadalomból végképp eltűnt a faragatlant, elmaradottat, tájékozatlant jelölő „paraszt” szó. Csak sok esetben már a lojálisabb, konformistább „falusi” jelzővel helyettesítik. És sok esetben maguk a falusiak, akik bizony valóban falusiak, de a szó hagyományos értelmében sem tulajdonviszonyilag, sem életmódban, sem műveltségben nem parasztok többé. S a tény, hogy a jelzőt — szinte kivétel nélkül dühösen vagy szatirikusán — maguk dobálják egymás fejéhez, részint elszomorító, részint örvendetes.

Elszomorító, mert mutatja, hogy elfogadták azt a bornírt álláspontot, miszerint nekik csupa kigúnyolandó és lenézendő tulajdonságaik lennének. (Önmagára persze senki sem veszi legfeljebb közvetve, társán keresztül.) Nagyobbrészt viszont örvendetes: jelzi, hogy a volt parasztság, a mai mezőgazdasági munkásság többé maga sem hajlandó belenyugodni hátramaradott helyzetébe, nem óhajt tehetetlenül beletörődni, mint a múltban. S ha megvizsgáljuk, hogy mik azok, amiket (társán) kritizál, akkor egyre inkább azt látjuk, hogy a falut a várostól elválasztó valós hátrányokat, különbségeket ostorozza — de ebbe a reálissá váló szemléletbe minduntalan belevág a régi, megalapozatlan felfogás vagy a már meghaladott állapot.

Néha túl erősen.

A még meglevő kulturális,civilizációs lemaradás és annak okai közismertek. Anyagi hátrányról már nem beszélhetünk; a mezőgazdasági lakosság mintegy harmadának, negyedének jövedelme meghaladja a jól fizetett munkásrétegek bevételeit, lehagyja a humán foglalkozású értelmiségét (kivéve a nagy jövedelmű orvosokat, ügyvédeket), s valahol a műszaki értelmiségi felsőbb szintekkel azonos. Mintegy fele a klasszikus ipari szakmákban dolgozó — esztergályos, lakatos, szerszámkészítő stb. — jövedelmi szintjén áll. A maradék 25—30% — főleg a rossz talajú, gazdaságilag elmaradott vidékeken — kevesebbet keres az átlagos munkás és alkalmazotti szintnél: míg közülük talán 5% különböző okokból, de legtöbbször saját lustasága vagy tehetetlensége miatt, egészen keveset keres, gyengén él.

Itt azonban rögtön meg kell jegyeznünk, hogy a magas jövedelmet elérők legalább kétszeres munkával szerzik meg az anyagiakat: egyszer a téeszben vagy az állami gazdaságban, egyszer pedig a háztájin vagy otthon a jószágok körül. S méginkább jellemző, hogy milyen természeti adottságok, milyen munkakörülmények között dolgoznak.

A hagyományos mezőgazdasági munkák szinte kivétel nélkül nehéz fizikai teljesítmények voltak: aratás, cséplés, kaszálás, kapálás, trágyahordás, ásózás, szántás, őszi betakarítás, almozás, takarmánykihordás és a többi. Néha akadt egy-egy könnyebb elfoglaltság, mint a kukoricatörés, szénagyűjtés, fosztás, amit rögtön félig játéknak fogtak föl. A megbízható erő- és az ügyes munkagépek mai elterjedtsége folytán megszűnt az aratás,a szántás,a cséplés, a trágyahordás és ásózás mint nehéz fizikai munka. Megmaradt a kapálás, az őszi betakarítás egy része, de még pár év, és egyes eseteket — no meg a háztájit—kivéve, országszerte eltűnik a nehéz fizikai munka a mezőgazdaságból. (Legfeljebb az egyes gépek kezelőinek marad meg, mint például a kombájnosnak aratáskor.)

A fizikai megerőltetést tehát lassan kiiktatjuk, a mezőgazdasági munka hátrányos feltételeivel azonban belátható időn belül nem tudunk mit kezdeni:

a) a nagy hideg, a hó, az eső, a szél;

b) a nagy meleg, a napsütés, a hirtelen időjárásváltozás; a nagy hőmérsékleti különbség reggeltől estig;

c) a szántóföldi munkánál a nagy távolságok;

d) a sár, a por, az istállók szennye;

e) az év hét hónapjában a hivatalos 10 órás munkaidő (éppen ebben rövidesen változás kezdődik), de kampányok idején még a tíz óra is írott malaszt marad; a jószággondozóknál az osztott műszak, ami egész napjukat, sőt vasár- és ünnepnapjaikat is elveszi.

Ha a mezőgazdasági dolgozó munkája hátrányait emlegeti, akkor ezekre gondol. S nem is téved, ha úgy számol, hogy ezeknek a hátrányoknak nagy része az iparban — legalábbis: az ipari foglalkozások túlnyomó többségében — nincs meg. S ha vannak mások — rossz levegőjű műhelyek, egészségre ártalmas és veszélyes munkakörök, időnként nagy fizikai erőkifejtést kívánó szakmák—, akkor az állam, a gyár kivételes gesztusokkal él: hat-, hétórás munkaidő, fokozott szociális ellátás, pótszabadság, gyógyüdülő, kivételesen magas bér, veszélyességi pótlék, előrehozott nyugdíjkorhatár és a többi.

Mindez igaz.

Minek tulajdonítsuk azonban, ha egy falu népe többre értékel egy vasgyári segédmunkást havi 1600- zal, mint egy sertésgondozót 2600-zal? Vagy ha a falusi és a városi lakosság egyaránt magasabb társadalmi rangúnak sorol be egy betanított esztergályost (aki revorverpadnál rutinmunkát végez), mint egy traktoros gépészt, akinek a növényeken és a földön kívül még az erő- és munkagépekhez is értenie kell?...

És ezzel meg is érkeztünk a modern mezőgazdasági munkásság kialakulását gátló tényezők sűrűjébe.

47