Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 5. szám - JEGYZETEK - Major Máté: A „szintézis” kérdése - ma

egyelőre csak az oktatási-nevelési intézmények építkezéseivel kapcsolatban fordítható erre a célra (abból a meggondolásból, hogy elsősorban a fiatalságot kell a jó művészet mindennapi hatásával a műélvezésre fogékonnyá tenni), de az is igaz, hogy egyes francia művészek még ezt is keveslik. A kitűnő francia (kommunista) hetilap, a „Les Lettres Frangaises” a múlt év második felében vitát indított e témáról „Az 1% mérlege és problémái” címmel, melynek egyik érdekessége, hogy ez a mérleg nagyjában-egészében hasonló a miénkhez, a problémák pedig jórészt ugyanazok

— persze némi léptékkülönbséggel. Bármilyen érdekes is ez a vita, itt nem térhetek ki rá, de megpróbálom a nálunk „hasonlót” és „ugyanazt” néhány mondatban összefoglalni.

A művészet világában — miként mindenben — a munkamegosztás állandó differenciálódása, és ennek következtében az egyenlőtlen fejlődés továbbérvényesülése kétségtelen szakadásokat is okozott, ellentmondásaként a szintetizálódás ugyancsak kétségtelen szükségességének. Nálunk jelenleg nem egészen világos szándékok még elő is segítik a munkamegosztás nyomán jelentkező elszakadásokat, s az ezek következtében fokozódó fejlődésbeli egyenetlenségeket. Ilyen egyenetlenségek mérhetők le a mai magyar építészet és a magyar szobrászat meg festészet mozgásában

— legalábbis ami az „elismert” szobrászatot és festészetet illeti —, éspedig az építészet javára. „Elismert” szobrászatunk-festészetünk kissé beleragadt a konzervatív és konzerváló hagyományokba — jórészt mesterei középszerűsége, fejlődésképtelensége és anyagi érdekeltség fűtötte opportunizmusa következtében —, márpedig sikeres kísérlet a szintézisben csak a fejlődés közeli szintjein, nagyjában-egészében kongeniális szemléletet hordozó és érvényesítő tényezők között jöhet létre.

Ez az egyenetlenség elsősorban az építészeket irritálja— joggal —, s inkább nem társulnak, mint hogy olyanokkal társuljanak, akiknek művészetével részben vagy egészben nem értenek egyet. Ez persze nem jelenti azt, hogy az építészek általában egyoldalú bírái lehetnek a társak — szobrászok, festők — produkciójának, eldöntői a társulás vagy a nem-társulás kérdésének. Annál inkább nem, mert az építészek jó része — s ezt a francia művészek is szemére vetik építészkollégáiknak — teljesen a szubjektív „tetszik”-,,nem-tetszik” alapján szeretné megoldani a társválasztás kérdését, holott gyakran maga sem kellően tájékozott a mai művészet valódi értékeiről. Viszont építészeknek, művészeknek (Franciaországban legalább is úgy látszik) egyöntetű a véleménye abban, hogy a társulásnak a tervezéssel — annak kezdetétől — egy- időben kell megtörténnie, mert az igazi szintézis csak így jöhet létre. Es nem a tervezés, sőt az építés befejeztével, gyakran az építész megkérdezése nélkül, vagy ellenére, az épületre, épületbe, együttesbe kényszerített művek révén, a szintézisteremtés minden történeti tanulságának megcsúfolásával. A gótikában — nem kétséges, Magyarországon is — az építészek és a társak ugyanazzal a szemlélettel, ugyanazzal a módszerrel és gyakorlattal együtt produkálták egységes műveiket, igaz, azzal a könnyebbséggel, hogy — a munkamegosztásban ma két különböző művészeti ág művelője: az „építész” és a „szobrász” ugyanabba a műhelybe tartozott, s így az egyenlőtlen fejlődés (sőt fejlesztés) sem zavarta meg együttműködésük harmóniáját. Természetesen figyelembe kell venni, hogy ma más a helyzet! De azt semmi — és senki — sem akadályozhatja meg, hogy az építészek, szobrászok és festők között kialakuljon végre valamiféle harmónia szemléletben és gyakorlatban egyaránt, mellyel megközelíthetik, majdan talán el is érhetik, a szintézisben azt, amit elődeiknek — például a gótikában — elérniök sikerült.

75