Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 5. szám - JEGYZETEK - Ablonczy László: A színházkritika dolgáról
ABLONCZY LÁSZLÓ A színház kritika dolgáról Keveset beszélünk róla, ha mégis, akkor a színházi emberek sértődése okán. Úgy vagyunk evvel, hogy gyakoroljuk, kénytelenségből vagy szerelemből, de perspektíváját senki sem gondolja végig. A kritikus fél kimondani, ami lelkét nyomja, hát inkább hallgat, mintsem véletlenül is szelet vessen. A kulissza-mögötti játékokat lesi, az ebből konstruált szempontok vezetik színházi jelentéseit. És óvja lelkét is a tárgytól, nem szívével ír, csak letudja a penzumot. így aztán csöndben és elővigyázattal, zavartalanul okoskodhat kedvére, azzal mit sem törődik, hogy az EGÉSZ, az egységes magyar szocialista színházi kultúra ügyét járatja le, és a jövendőre eltervelt szép célokat teszi kétségessé, ha a jelenben az értékeket az értéktelennel keveri. Mentsége, hogy a rossz közérzet általánosabb: egész kritikai életünk nincs az őt megillető helyén. Részben még csak nem is tehet róla. Az irodalomban, a MŰ van kitüntetett helyzetben, vele szemben a kritika, amelynek ugyancsak optimális helyzetben kellene lennie, mellékesen van jelen. Nincs komolysága, hitele. Van úgy, hogy a kritikus adja alább, máskor a MŰ létezik olyan közegben, hogy véle szemben a kritika nem tud kellő hitellel beszélni. Ha így van az irodalomban, mennyivel inkább így a színház mindennapjaiban! Ahol nemcsak az irodalom, mint alapanyag van jelen írott drámaként, hanem ott van még maga a megvalósítás is! Igazgató, rendező, színészek, díszlet- .jelmeztervező... Annyi más szempontra kell tekintenie, megint más dolgokat ő nem hajlandó tudomásul venni, hogy végül nem tesz mást, mint gyakorolja a kritikát, de nem tud kritikussá, személyiséggé lenni. Ha a kritikus mutatja is magát, a filozófus beszél belőle, a bemutató ürügyén Hegelt és Marxot citálja, a drámát elemezvén és nem az előadást. Nem keresi az egyes kritikában is az adott színházra és a magyar színház egészére vonatkozó összefüggéseket, a folytonosságot: nem a színház és közönség találkozásából előugró szellemi karakterre kíváncsi, hanem szempontjain, teóriáján átszitálja az írott darabot, és ha Shakespeare közelségében jár a dráma akkor még mentsége és pártolása is lehet. Holott a dráma és a színház a nemzet és a társadalom életében sokkal több és mélyebb funkciót hordoz. Kicsiny töredékes drámai alapanyagot is egyetemessé tud emelni a színház, a gesztus, zene, látvány és a színészi teremtő erő hatalmával. És jó volna egy másik dolgot is végiggondolni: a modern színház az ember és a társadalom tragikus vagy antidramatikus szituációjából akar színházat teremteni, és ehhez alapanyagot keres. És itt már másodlagossá válik az irodalomtörténeti szempont. A legjobb Shakespeare dráma interpretálása is avitt lehet, és egy provinciálisnak, lényegtelennek hangoztatott régi magyar dráma a rendező látomása, a színház ereje által megdöbbentően izgalmassá, maivá, élő játékká válhat. Jó volna már ilyen értelemben végiggondolni a magyar dráma értékeit. A színházi emberrel együtt — a kritikus dolga is volna. Gyakorta sértődget a színházigazgató meg a színházi ember, tiszteletlenséggel, nyegleséggel vádolja a kritikát, ha előzőleg a szerkesztő ki nem finomította már mondandóját. Tessék elolvasni Ady Endre kritikáit! A finomkodáshoz szokott mai színházi ember előtt megállása sem lenne. Hitele, viszont biztosan, a közönség előtt. Othello előadásáról szóló kritkáját így indítja: ,,Úgy látszik, Somogyinak nincs szerencséje a Shakespeare estékkel, üres ház és semmi hangulat.” Ez az izgalom, szenvedély, hiteles, pontos helyzetjelentés hiányzik a mai kritikából! 76
