Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 5. szám - JEGYZETEK - Major Máté: A „szintézis” kérdése - ma

igényeké is), és mégis, csaknem egy évszázadon át, nem az új architektonika érvényesült az architektúrában, hanem a régi anyagok, szerkezetek, technikák és régi ideológiák alakította, idejükmúlt építészeti meg szobrászati-festészeti formák, eltorzítva és meghamisítva a kor építészetét. Olyan „szintézis” jött ily módon létre, melyben az a legcsodálnivalóbb, hogy éles ellentmondásai csak századunk elején robbantották szét, s akkor sem általánosan. (Jelentős csökevényei még ma is léteznek.)

Az alapvető változás-változtatás szükségességét az elsők között a híres amerikai építész Sullivan (1856—1924) mondta ki, azt javasolván, hogy egyidőre hagyjanak fel az épületek ,,díszítésiével, mert a figyelmet a mindennél fontosabb szerkezeti, technikai (úgy is mondhatnám: ipari) problémák megoldására kell fordítani. Röviden: a „díszítés” akadályozza az új technikai kibontakozását. Loos (1870—1935), a neves osztrák teoretikus ezt már így fogalmazta meg: „A díszítés bűn.” Ennek ellenére az új (az ún. „modern”) építészet — mely egyszerre négy friss forrásból fakadt fel, köztük a német Bauhaus-stílus és a francia Le Corbusier nagy egyéniségének forrásából, s ömlött össze egyetlen, hatalmas folyammá — nem „szakadt el” a szobrászattól, festészettől, amint ezt a haladástól valóban elszakadt, konzervatív szobrászok és festők állították, sőt ma is állítják. Hiszen a négy forrás mindegyikénél építészek, szobrászok, festők együtt dolgoztak, csak éppen egészen más módon, mint a múlt történelmi koraiban. Moszkvában Malevics (1878—1935) és Tatlin (1885—1953), Leidenben (Hollandiában) Mondrian (1872—1944) és Doesburg (1883—1931), Weimarban-Dessauban Kandinszkij (1866—1944) és Klee (1888—1943) festők és szobrászok, Le Corbusier (1887—1965) pedig egymagában volt építész, festő és szobrász is. E kongeniális társak (és mások) segítségével teremtették meg az építészek az új építészetet. Vagyis a szintézist úgy fogták fel, hogy az építészet, sajátszerűségének teljességében (a maga plasztikájával) szobrászat és (a maga színességével) festészet is.

Ez a felfogás teljesen érthető és elfogadható volt az új építészet indulásának és kibontakozásának idején. Aminthogy érthető és elfogadható a rövidesen — egy-két évtized múltával — a differenciálódás és gazdagodás igényének általános jelentkezése, és ez igény kielégítési módjainak keresése az építészet, festészet, szobrászat új szintézisében. Ez a keresés, természetesen, csak úgy járhatott — és főleg járhat — sikerrel, ha a szintézis ismét olyan módon jön létre, ahogyan ez az építészet említett nagy, konstruktív koraiban történt. Örvendetes, hogy erre ma már a jó példák sorát lehet említeni az egyetemes művészet világából.

Nálunk a helyzet ezen a téren általában nem jobb és nem rosszabb, mint bárhol a világon. Nekünk is vannak jó építészeink és jó szobrászaink meg jó festőink is, semmi akadálya nem lenne, hogy együttműködésükből valami jó szülessék, a magyar szintézis megteremtődjék. Annál inkább, hiszen ennek anyagi feltételei is többé-kevésbé biztosítottak, amaz ismert kormányzati rendelkezésben, mely előírja, hogy az építési költségek két ezrelékét az építészethez társuló művészeti alkotások biztosítására kell fordítani. Nem úgy, természetesen, hogy minden egyes épületre, épületbe, együttesbe kerüljön valami „műtárgy”, hanem hogy a befolyó két ezrelékek révén létesülő alapból a jelentősebb építészeti alkotások esetében végrehajtható legyen a szintézisteremtés kísérlete.

Kétségtelen, hogy már nálunk is volt — és van — néhány ilyen biztató kísérlet, de hogy ezen a téren „még vannak hibák”, az is mutatja, hogy még e két ezrelék pénzforrását sem tudjuk egészen kimeríteni. Holott például Franciaországban (ahol már 1936-ban, és éppen a népfrontkormány kezdeményezett ilyen akciót, de csak 1969-ben, Malraux minisztersége idején lett belőle rendelet) ötször annyit, vagyis egy százalékot szánnak a szintézis megteremtésére. Igaz, hogy ez az egy százalék

74