Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 5. szám - JEGYZETEK - Major Máté: A „szintézis” kérdése - ma
Jegyzetek MAJOR MÁTÉ A „szintézis " kérdése - ma Hosszú idő óta kérdése a szakmai — és nemcsak a szakmai — közvéleménynek az építészet, festészet, szobrászat ,,együttmú'ködés”-ének, e három művészeti ág „szin- tézis”-ének kérdése. Mindenütt erősödik az a törekvés, hogy a képzőművészet egymástól jó ideje elég messze távolodott eme ágai ismét szerves egésszé forrjanak össze, amint ez a történeti múlt egyes koraiban valóra vált. Ha megfigyeljük a művészettörténet e korait, e korok kiemelkedő alkotásait, láthatjuk, hogy ez a szerves „összeforrás” általánosságban olyankor következett be, amikor az építészetben új konstrukciós gondolat valósult meg, s ez, mint az architek- túra lényege, az architektonikának a művészet szintjére emelt formáiban (kívül- belül) „érthető”-en és meggyőzően deklarálódott. A szobrászat és festészet — az ilyen korokban — úgy társult és forrt egybe az építészettel, hogy semmiképp sem csökkentette, rontotta az architektonikus formák érvényesülésének lehetőségeit. Vagyis ott és úgy illeszkedett az architektúrába, ahol és ahogy ezt az architektonika meghatározza. Minden további általánosság helyett a történet egyik kétségtelenül legnagyszerűbb művészeti korára utalok, a gótikáéra, melynek kimagasló alkotásai — a francia katedrálisok (Amiens!) — mindennél meggyőzőbb példáit nyújtják az építészet, szobrászat, festészet igazi társulásának, szerves egységbe forrásának — az építészet természetes elsőségével az egyenlő társak között. Voltak azonban a művészet történetének olyan szakaszai is, melyekben az építészet nem érvényesítette a konstruktivitásban adott lehetőségeit, pontosabban nem volt olyan kezdeményezése és kibontakozása a konstrukció megújításában, mely a maga szinte elemi erejével rendezni tudta volna a szobrászat és festészet vele való társulását, sőt ellenkezőleg, egyiknek-másiknak vagy mindkettőnek átengedte az érvényesülés lehetőségét, az elsődlegességet a szintézisben. Ilyen esetekben a szobrászat-festészet társulása és egyesülése az építészettel, az építészet lényege, az architektonika rovására, az építészet sajátszerűségét jelentő tényezők csorbításával történt. Az ilyen művészeti periódusok legkézenfekvőbb példája a barokk kora, melyben az építészetben eluralkodik a szobrászat és festészet, és úgy forr egybe vele, hogy mintegy elnyeli és asszimilálja. Ha egy gótikus katedrálisról eltávolítanók a szobrokat és (üveg-) festményeket, bármilyen csorbítása is lenne ez az egységnek, az építészet lényegében sértetlen maradna (a természet és az ember vak rombolásai csináltak ilyen ,,eltávolítás”-okat). Ha egy barokk épülettel tennők ezt, a maradvány általában csak csupasz ,,posztamens”-sé válna, mint amelynek csaknem egyetlen funkciója volt, a szobrászat-festészet hordozása. (Ennek megállapítása egyáltalán nem jelenti azt, hogy a barokk nem teremtett nagyművészetet, hiszen éppen ez a sajátos, az építészet rovására érvényesülő szintézis volt a leghitelesebb képviselője, a legpontosabb kifejezője korának, társadalmának, s épp emiatt vált olyan nagy kulturális értékké a mi szemünkben is.) A szintézis csődje a XIX. században következett be, amikor — az ipari forradalommal — az építészet anyagi feltételei is alapvetően megváltoztak (az új társadalommal természetesen, a szellemiek is). Megjelent a cement, a beton, a vasbeton, az acél, következőleg az új konstruálási lehetőségek és technikák egész sora (a változó és új 73
