Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 1. szám - HAZAI TÜKÖR - Kunszabó Ferenc: Makacs előítéletekről - makacsul

Halála óta pedig, nyilván még áthatóbbnak érzik ezt a láthatatlan sugárzást a tanítványok. Egyideig.

A közvetlen tanítványok.

És mi lesz aztán? Azokkal, akik közvetlenül nem állottak Kodály hatása alatt?

A műveken kívül mi él tovább a Kodály-örökségből — Kodály személyétől különváltan is?

„Neki tulajdonképpen nem zenepedagógiai módszere van . . . hanem filozófiája ... a dolgokról Egy alaptétel van itt, hogy minden nép induljon ki a saját maga, de igazán művészi, a legértékesebl népi anyagából ... És ez az, ami az egész világ számára nagyon fontos.”

........ha egy ilyen nagy zeneszerző lemond arról, hogy szimfóniákat, operákat, írjon ... és kis

gyerekeknek ír etűdöket, gyakorlatokat, akkor ez azt jelenti, hogy jobban szereti a gyerekeket mint akármelyikünk. Csak más módon. Távolba látóan, szellemi síkon.“ Tovább él a szükségle- hogy értelmiségiek népük múltjából szellemi energiákat tudjanak a kicsinyek számára (s tehát né pük ... az emberiség jövője számára) átvezetni — remekművekben.

Kodály népdalokra épített zenei klasszicizmusát, úgy lehet, háttérbe szorítja (legalább is egy időre a modern zene. A népzenetudomány, megvalósítva a Kodály által kitűzött feladatokat, nyilván maji másféle utakon halad tovább. S mint ahogy a pedagógia a Pestalozziét, a zenepedagógia is új és új kísér letekkel fogja „megtartva meghaladni” Kodály módszerét.

De, aki bárhol és bármikor szintézist, megtermékenyítő kölcsönhatást keres zeneszerzés, népzene kutatás és zenepedagógia, elvontabban fogalmazva: művészet, tudomány és pedagógia között, Kodály nak is követője, „tanítványa” lesz.

Az „iskola” mai képe, a tanítványok szervezetlenül is hatékony munkamegosztásának extrapolálás alapján a szociológus is azt reméli, hogy Kodály ,,iskolájá”-nak,legalább is ebben a távolba ható érte lemben, „sohsem lesz vége”.

És hogy „iskolája” még számos más, „több mint tudományos” műhelynek lesz modellje — talán ner is csak Magyarországon.

KUNSZABÓ FERENC

Makacs előítéletekről—makacsul

Aki nem tudott késsel-vilIával enni, aki nem ismerte a cikornyás beszédet, aki érzelmeit nem tudt farkasvigyor mögé rejteni, aki nem használt kölnit és nem manikűröztette a körmét, az az úri Magyar országon paraszt volt, függetlenül attól, hogy hol lakott, vagy mivel kereste a kenyerét (ha egyáltalá kereste). A szónak ilyen pejoratív használata feltehetőleg a mezőgazdasági lakosságon közvetlent uraskodó földesúri rétegtől indult ki, hogy a múlt század második felére a magyar társadalom össze „finom” rétegében elterjedjen, le egészen a munkásság kispolgárosodó, magát már nem is proletárna tartó csoportjáig.

Paraszt volt minden, ami csúnya, faragatlan, durva, visszatetsző, elítélendő vagy elitélhető akad ezeknek az osztályoknak és rétegeknek a szemében. S a mezőgazdasági foglalkozásúak egésze a mag esetlenségével, úri dolgokban való járatlanságával bizony majdnem rá is szolgált arra, hogy az anyag szellemi és civilizációs elmaradottság példájául szolgáljon. Arra persze sohasem, hogy az urak saját buti ságukat, rosszindulatukat, piszkukat és szennyüket hozzájuk mérjék. A társadalmi előítéletek mindi bizonyos valóságokon alapulnak, de szinte sohasem disztingválnak, és legszívesebben mindig gyilko nak.

Az úri osztályok és értelmiségiek legjobbjai persze sohasem fogadták el ezt a közmegítélést, se küzdöttek ellene. Majd a századfordulón — a marxista eszmék hatására — határozott ellentámadá Indult, amit a két háború közötti népi írók, gondolkodók bontakoztattak ki társadalmi méretűve Megmagyarázták és bebizonyították, hogy a magyar paraszt mennyiben paraszt, és hogy miért azok „parasztok” tulajdonképpen, akik ezt a jelzőt előszeretettel használják... Ez ellentámadás után a úri osztályok, az intelligencia és a kispolgárság értelmesebbjei kezdték elhagyni a szót — a felszab;

46