Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 1. szám - HAZAI TÜKÖR - Szesztay András: Tudományos „iskolák” Magyarországon. Kodály Zoltán és tanítványai
Egy ember magatartása (a legegyszerűbb emberé is, nem hogy a zsenié) igen nehezen áttekinthető, még nehezebben izolálható tényezők eredője. A kibontakozóban levő Kodály-kutatás feladata lesz ámbavenni a Kodály személyiségéből közvetlenül adódó pszichikai tényezőket. Hogy miért volt zinte félszeg az érintkezésben, amit sokan úgy értelmeztek, hogy „rideg”, noha másfelől „mennyi erénység . . . alázatosság volt benne, s néha valósággal hálás volt, ha mentek hozzá”. Azt, hogy feszes- ge mennyiben volt „az alkotó önvédelme, hiszen az egész ország rajta csüngött”. Vagy egészen yszerűen, hogy a zeneirodalom legkristályosabb gyerekkórusai komponistájának — nem volt gyereke. Számunkra mindezen túl (s részben a pszichikum, a karakter közvetítésében is) teljesen egyértelmű történelmi, a makroszociológiai tényező szerepe. A fiatal Kodály, mint nemzedéke annyi nagy haladó értelmiségije, mintegy „kivonult” az akkori feudális magyar társadalomból. Azzal is kivonult, hogy mesterré nőtt tanítványaival sem tegeződött s viszont „vele egy nívón mozgó valakinek számított a szemében ... a tavaly végzett, formátlan tál is”, s bizalommal fordulhatott hozzá ügyesbajos dolgaival az öreg parasztasszony, akinek valami- ír a dalait lejegyezte. „Sohsem volt méltóságos úr”. És még egy kulcsidézet: „Magyarországon vele űnt meg az, hogy a zenész az bohém.” A zenész — bohém sztereotipben akkoriban az egész foglal- >zás inferióris helyzete tükröződött. A zenészt (ha esetleg jól megfizették is) annyiba sem vették, int a többi értelmiségit. Azzal, hogy a patriarkális „még személyes”-t tagadva szigorúan „szakmai” ngsúlyt adott a tanítványaihoz fűződő kapcsolatának: tudatos-öntudatlanul szakmája presztízséért, akmaként való elismeréséért is harcolt. A hármas-egy küzdelem a társadalmi elmaradottság, a zenészszakma lebecsülése s zenei gyarmat- lyzetünk ellen edzett, fegyelmezett harcosokat kívánt. Ezért állított néha szinte képtelenül magas- k látszó mércét tanítványai elé: „könyörtelen volt, mint egy korbács, úgy hajtotta az embert”, vezérfonalunkban posztulált „jézusi” és „szokratészi” vonások mellett a fiatal Kodályon (igen, a szeg, a magábazárkózó Kodályon) ezért süt át egy harmadik „archetípus” is: a katonáit a legkemé- ebb próbákban szelektáló, a „csupa szeretet és semmi irgalom” józsuéjé, a honalapítóié. Idős korában viszont, amikor, ha véget nem ért is, de már eldőlt a harc, eldőlt mind a kettő, a társalmi is és a zenei is; tárgytalanná, időszerűtlenné vált ez a fajta feszesség, az a fajta keménység: a télién új világban felnőtt tanítványaihoz való viszonyában, a — gránitkeménnyé szilárdult — „szakmai”- il nyugodtan engedhette kisarjadni a „már személyes”-t, a szellemi családot. Sőt, most már, a bürok- tizálódási tendenciákkal s a saját mozgalma intézményesülésével szemben — az ,,ashram”-formálódás jutott történelmi értelemben is előre. A tanítvány-társak közötti munkamegosztásról Nem ismertethettük bővebben Kodály munkásságát: még kevésbé bocsátkozhatunk tanítványai jnkásságának s egymáshoz való viszonyának részletes elemzésébe. Azt pedig, hogy végül is mennyire tékonyan él tovább Kodály öröksége: a zene- és a művelődéstörténészek állapíthatják meg hitein — nem most, három évvel Kodály halála után, hanem majd évtizedek, évszázadok távlatából. A szociológus ez idő szerint (s nem utolsó sorban éppen az eddig lefolytatott interjúk alapján) a vetkezőket állapíthatja meg: — A zeneszerzői, zenetudósi és zenepedagógiai irányban történő specializálódás az egymást követő lítványi nemzedékeknél erőteljesen fokozódik; ezt maga Kodály is kifejezetten szorgalmazta. Az első mzedék tagjai között akad, aki mind a három területen otthon van.de a többiek is legalább kettőn emelett jóformán valamennyien karmesterek, kórusvezetők is). A második nemzedékben máp az a rétéi, aki két szálon kísérel meg továbbhaladni, míg a legfiatalabbak általában a három ág egyikén lül is tovább specializálódnak (pl. az óvodai, az általános iskolai stb. zenei nevelésre). Formális szervezeti keretek sohsem fogták és ma sem fogják össze Kodály ,,iskolá”-ját. De a tanít- nyok enélkül is, és a minden „iskola” életében szükségképpen bekövetkező kisebb-nagyobb konflik- >ok, válságok ellenére is, igen koherens közösséget alkotnak. Az örökség három tényezője kölcsö- sen s fokozódóan megtermékenyíti egymást. És „kifelé” is: a zenésztársadaiom egészéhez, sőt az telmiség számos más rétegéhez is sikeresen közvetítik a kodályi inspirációt a tanítványok. Nyitott, íamikus közösség a Kodály-„iskola”: a tanítványok tanítványainak, majd azok tanítványainak, s a rtóki—kodályi „modell” más szakmákbeli követőinek koncentrikus körei gyűrűzik körül. — — A háromágú „iskola” spontán egységének olyan mikroszociológiai kohéziók mellett, mint a lönböző területeket „átkötő” házasságok, barátságok, munkaközösségek, mindenekelőtt, természe- :en, maga Kodály volt a forrása. Ő adta életreszóló súllyal a „mandátum”-okat a közös vállalkozás ;zfeladataira. Személyisége sugárzásának volt köszönhető, (a visszaemlékezések szövegében a Kodályt lemző leggyakoribb jelző a,,sugárzó”), hogy bárhol működött is, minden tanítvány azt érezhette, és iltán, hogy „kézben van”. „Vezér nélkül is ezt a csatát vívtuk volna, de állandóan magunkon érez- k a szemét.” 45
