Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 5. szám - HAZAI TÜKÖR - Czakó Gábor: Riportjelentés a munkáról

A 25 év alattiak az én összesítésemben 1861 Ft-ot, az idősebbek 2403 Ft-ot kerestek. Ugyanígy kevesebb volt a nők bére: 1915 Ft, a férfiakéhoz képest: 2403 Ft. Utóbbi csoportosításban a szakmunkásoknál 840, az értelmiségieknél 742 Ft különbség mutatkozott a férfiak javára ... Ez még akkor is sok, ha figyelembe vesszük, hogy a megkérdezett munkásnők többsége a textiliparban dolgozik, az értelmiségi nők között pedig tekintélyes számban szerepelnek pedagógusok . . .

A képzettebb dolgozók abszolút mértékben, de bérükhöz képest is többre tartják teljesítményüket a többieknél — képzettségük szintjével egyenes arányban. Különösen szembetűnő ez az értelmiségieknél. Bár az ő forintjuk a legtöbb, mégis ők értékelték legkevesebbre, s munkateljesítményüket legtöbbre. Öntudatuk forrása tán az, hogy a gazdaságban különleges helyet foglalnak el: ők termelik, fejlesztik, működtetik korunk új termelőeszközét: a tudományt. Magas fokú képzettségük elengedhetetlen a kultúra életben és mozgásban tartásához. Áll ez nemcsak a mérnökökre, de a tanítókra is

— bár az itteni átlagbérüknél (1866 Ft) csak a segédmunkásoké alacsonyabb, tán azért, mert a „tanári munkát nem tekintik termelőmunkának, eredményessége nem mérhető Ft-ban, kg-ban, %-ban” (25 éves tanárnő). Vitathatatlanul a társadalom számára legértékesebb és a legbonyolultabb nyersanyaggal dolgoznak; ők közvetítik az ifjúság számára a társadalom minden irányú fejlesztéséhez szükséges ismereteket.

Három érdekesebbnek tűnő választ kiemelnék: „Az iskolai képzés nagyon alacsony és egyáltalán nem gyakorlatias.” (28 éves részlegvezető, munka = 3-as osztályzat bér = 4-es osztályzat) „Intézményünkön belül kevés lehetőség van a magasabb fizetésre; az itteni viszonyoknak kb. megfelel.” (40 éves könyvtáros nő,3100 Ft, munka = 5, bér = 5.) „Pártunk és kormányunk helyesen határozta meg a bérkülönbségeket, mindenki munkája szerint legyen bérezve, (és miért vannak mégis ezek a nagy eltérések?)” (32 éves öntő, 1875 Ft, munka = bér, osztályzat nélkül.)

Fenntartásokkal ugyan, de ide soroltam azokat is, akik így tettek „igazságot” és egyenlőségjelet munkateljesítményük és bérük közé: „Ennyi pénzért ennyi munka jár. Világviszonylatban.” (28 éves villanyszerelő.) Egy 26 éves közgazdásznő hármasra értékelte munkáját és bérét: „Fizetésemhez igazítom teljesítményemet.” „Úgyse fizetik ki azt a százalékot, amit megtermelek.” (23 éves géplakatos.) „A többet dolgozók kevesebb pézt kapnak” — véli egy 17 éves festő.

Az „alulfizetettek” magyarázatai három nagyobb csoportra oszthatók. Az egyik a vezetést hibáztatja, a másik — szűkítve az előbbiek által megvont kört — a bürokráciát teszi felelőssé, a harmadik egyénesített magyarázatokat ad.

,,A rossz munkaszervezés, a vezetés bizonyos részének képzetlensége.” (20 éves elektroműszerész.) „Törzsgárdatag vagyok, azokat nem szokás megbecsülni.” (27 éves betűszedő.) Homlokegyenest ellenkezik vele néhányadmagával ez a 22 éves esztergályos: „Nem a munkát fizetik meg, hanem az eltöltött időt.” Személyes tapasztalatom a betűszedő véleményét erősíti. Negyedik áilásváltoztatá- som után egy munkahelyre kerültem három velem egyszerre végzett fiatal jogásszal, akik egyetem óta ott dolgoztak. Az ő fizetésüknél 500 Ft-tal többért vettek föl . .. „Más munkások többet vándorolnak és többet is keresnek, ahhoz viszonyítva, hogy én egy vállalatnál már egy éve (!) vagyok.” (18 éves betanított lakatos.) „Nem éri meg hűségesnek lenni.” (37 éves csoportvezető gépészmérnök.)

„A szövetkezetekre épített adminisztráció fölemészti a felosztható pénzt.” (27 éves szabó.) „Mire hozzám kerül a munka, már kb. 7 embernek a fizetése rajta van.” (22 éves esztergályos.)

A munkabérnek nyilván annyinak kell lennie, hogy az elég legyen — a gazdaság adott szintjéhez és annak óhajtott mérvű fejlesztéséhez képest szükséges munkaerő újratermeléséhez. Mint közismert, ez az újratermelés nálunk hosszú évekig nem valósult meg, és a jelenlegi népszaporulat sem kielégítő. Sőt, természetes szaporodásunk jelenleg is csökken; 1967-hez (39 356 fő) képest 1970-re éppen egy ötödével.

A magyarországi családideál a kétgyermekes. Ebből az optimálisnak nem mondható tényből kell tehát kiindulnunk. Megkérdeztem riportalanyaimat, hogy véleményük szerint egy négytagú családnak mennyire van szükséges a gondtalan megélhetéshez. Gondtalant kellett kérdeznem, mert „Örökkön örökké?” (Valóság 1970/9.)c. dolgozatom készítése során gyűjtött adatok megerősítették bennem azt a korábbi meggyőződést, miszerint nagyon sok ember manapság könnyebben mond le gyer- mekéről-gyermekeiről, mintsem valamely divatos „jószágot” nélkülözzön, vagy elveszítse kényelmét. A lakás előfeltétele a gyermeknevelésnek, de a gyermek értéke sokaknál az autó, a nyaralás, új bútor, nyugodt tévénézés alá becsültetik. Az említett írásban e jelenség erkölcsi okai után nyomoztam, most nézzük az anyagiakat.

Három komolyabb következtetést levonhatunk. Az egyik: az igények messze megelőzték az adottságokat. E jelenség — a nyugat hatásaitól bizonyos közszükségleti cikkek magas áráig (pl. lakásárak)

— tucatnyi összetevőből táplálkozik. Következményei közül egyet emelnék ki. A megkérdezettek 65%-a — külön kérdésre — azt írta, hogy a munkaerő vándorlása elsősorban anyagi okokra vezethető vissza: „Egyfajta lehetőség a béremelésre.” (26 éves gépészmérnök.)

A másik: az adottságok és igények között nagyjából állandó arány van, utóbbiak kb. háromszor- négyszer haladják meg az előbbieket — a megkérdezettek által „jegyzett” tényleges átlagbér és bérigény összevetése alapján.

50