Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 1. szám - HAZAI TÜKÖR - Szesztay András: Tudományos „iskolák” Magyarországon. Kodály Zoltán és tanítványai

való viszonyában is a legszorosabban összefonódott. Hogy látomása részeseihez, vállalkozása folytatói hoz — mint emberekhez is a lehető legközelebb állott.

Nos, nem így volt. Interjúink, ha nem cáfolták is meg mindenestől ezt a hipotézist, gyökeresen módosították, más dimenzióba, más nagyságrendbe — a történelmi, a transzperszonális nagyságrendjébe — fordították át.

Kodály a legjobb tanítványainak sem lett ,,atyjá”-vá, „bátyjá”-vá. A Kodály-„iskola” sohasem volt s éppen kialakulása „forró” korszakában volt a legkevésbé családias közösség. Legalábbis nem úgy, nem olyan egyszerűen — így is mondhatjuk: nem olyan felszínesen és olcsón — volt azt, ahogyan képzel tűk.

Valamennyi tanítványnak félévszázad távolából is élete legnagyobb, meghatározó élménye, hog> tanulhatott Kodálytól. Minden egyes sornál, amit leírnak, máig magukon érzik a tekintetét. Kodály egyetlen mondata ,,mandátum”-má válhatott számukra pályájuk irányának megváltoztatásához, egy- egy elejtett megjegyzése évtizedek múlva „robbant fel” bennük, s lett tanulmányaik, könyveik alap- gondolatává. Tudásáról,memóriájáról,arról, ahogy „kézben tartotta a saját életét”, mint „természet csodá”-ról nyilatkoznak. Nem felejtik el, hogyan állott ki értük, amikor veszedelemben forogtak.

De a távolság sohasem szűnt meg Kodály — s a nála alig 15—20 évvel fiatalabb első tanítványai között sem. Volt, aki iránt jobban feloldódott — „tudott elképzelhetetlenül közvetlen is lenni” —, volt akivel szemben kevésbé. De a viszonylat lényegét tekintve teljesen egybecsengenek az első nemzedékhez tartozó tanítványok vallomásai:

„A hideg magasságokban élő mester volt, nem volt az idősebb testvér vagy a szellemi apa.”

„Nem vált baráttá, rendkívül távol tudta tartani magát legtöbbünktől . . . ezt meg is értettük, beláttuk, hogy milliók várnak rá... már a huszas években éreztük, hogy egy klasszikus világjelenség”.

„Sohsem dicsért, amikor harcoltunk . . . nem az ő személyéért, hanem az ügy érdekében. Csak lestük, hogy a „Dalai Láma” tudomásul vette-e a dolgokat.”

„Valami óriási erő kellett legyen az egyéniségében, hogy eligazította az életünket . . . anélkül, hogy noszogatott. . . hogy erről külön beszélt is volna”.

A Magyarországon máig is általánosan érvényes konvenció szerint a professzorok azokat a hallgatóikat, akiket „tanítványaikul” s majd munkatársaikul szemeltek ki, tegezni kezdik, amikor pedig önálló tudóssá nő fel a tanítvány (ha csak nem igen nagy a korkülönbség) felszólítják, hogy tegezzék vissza őket.

Kodály két kivételtől eltekintve (egyik esetben még mint egyetemista s gimnazista ismerkedtek meg), nem tegeződött a tanítványaival. Egy nemzet nevezte „a Tanár Úr”-nak.

*

Amint mondottuk, a fiatalabb Kodály-tanítványok közül még csak néhánnyal készítettünk interjút. De már ebből a néhány beszélgetésből is egy félreismerhetetlen fordulat rajzolódik ki. Ezek a tanítványok már nemcsak sejtették, hanem tudták, látták, hogy a Tanár Úr „klasszikus világjelenség”. Korban is, tekintélyben is jóval nagyobb távolság választotta el őket tőle, mint az első tanítványi generációt. Viszonyuk hozzá mégis hasonlíthatatlanul oldottabb, felszabadultabb.

A második generációnál, a ma 45—60 éveseknél ugyanis már markánsan érvényesül a specializáció, s ez eleve tárgyilagosabbá, kevésbé extatikussá teszi a mester-tanítványi kapcsolatot.

„Ha egyszerűen csak kiváló tudós, egyetemi tanár lett volna, nem éreztem volna azt vele szemben, mint a Psalmus szerzőjével és egy nagy nemzeti kulturális megújulási mozgalom elindítójával . . . egy egészen különlegesen kimagasló egyéniséggel szemben.” De „tudományos kérdésekben, különösen későbben, amikor az ember már maga is elért valamit, azt érezhettem, hogy partnere vagyok, mint ahogy ő kezdettől fogva így is kezelt.” — Majd ugyanez a tanítvány elmondja, hogyan tartotta fenn és védte meg Kodállyal szemben is egy részletkérdésben az álláspontját, s vívta ki ezzel, mint kamasz az apjával szemben, az önállóságát. Ami persze nem jelentette azt, „hogy egy percig is hozzá mérhettem volna magamat, mert ott volt a háttérben az az óriási teljesítmény.”

Egy másik, hasonló korú tanítványát, aki önmaga talán sohsem vívta volna ki ezt a partneri önállóságot, maga Kodály „szabadítja fel”, nem fukarkodva biztatással, elismeréssel sem. Egy harmadik elé komisz akadályok tornyosulnak a zenei iskolák szervezése során. Kodály ezúttal nem csak érte harcolt, mint régebben, a háttérből, hanem vele, mellette is.

S végül a harmadik, a legfiatalabb nemzedék, a ma 30—40 év körüliek. Ők már, különösen a fiatal népzenekutatók s zenepedagógusok, valóságos „ashram”-ot alkotnak körülötte. Az idős Kodályból békesség árad: jókedvű, figyelmes. Kisbabát váró asszonytanítványainak lelkűkre köti, milyen tornagyakorlatokat végezzenek, (számon is kéri ám, végzik-e szorgalmasan), amikor megszületik a gyerek, óriási rózsacsokrot küld a kórházba. Szombat délutánonként, mint unokák a nagyapai házba, járnak fel kar-énekelni a lakására a tanítványok. Köztük ül egy nem régen még zeneakadémista fiatal lány, az özvegyen maradt mester második felesége, testvér a testvérek között ebben a nemzedékben.

44