Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 5. szám - Szekér Endre: Arcképvázlat Illés Endréről
mert a nyolcévi itt-tartózkodást is hozzá kell adni e tengerparti derú'höz, s akkor Civitavecchiában „valóban mészkősziklák vakítanak a szelíd gesztenyések helyén”. Itt is érdekes írói szemlélettel, ábrázolásmóddal találkozunk: a Stendhal művéből vett élményt veti össze a valósággal, a kettőt egybeolvasztja, a kettő megküzd egymással, s most Stendhal valóságát fogadja el. Az Olasz képeskönyv darabjai korai írásai közül valók. Itt hadd emeljük ki az irodalmi élmények és a valóságos életélménynek az összeolvadását a Falernumi bor címűben, amikor a Dolomitok félelmetes szikláit, fényeit látja, s Szabó Lőrinc verssorai villannak fel benne: „Föl a hegyekre! Szabadság! Monte Alto!” . . .Azt érezzük jellemzőnek, hogy e kettő: az élet és az irodalom (vagy a művészet) együtt jelentkezik az író tudatában, nem különül el, az egyik megtermékenyíti a másikat. (Ahogy egyszer maga Illés Endre vallotta: ő nem az az író, aki az irodalom felől indul el, hanem csak mindig a valóság felől. Mert csak a valóság izgatja, csak ez az út jelenthet írói kibontakozást.) Az Ezüstlánc című novellájának varázsát a környezet is adja: Firenze lobogó fénnyel teli délutáni hangulata. Enélkül a történet, a karperec váratlan ajándékozása csak váz, csak töredék lenne. így az itáliai háttérrel — mint a régi reneszánsz festők alkotásain — válik kontúrosabbá az előtérben levő arckép. Stílus Babits tanítványa, Kosztolányi barátja, Stendhal fordítója, Flaubert rajongója: a stílus mestere is. Fél, undorodik a túlzottan szép mondatoktól, a könnyű szépségtől, a könnyeden olvadó, felszínes, látványos külsőségektől — stílus tekintetében is. „Én a legpuritánabb stílust szeretem” — írja Illés Endre. Ez nem jelent impassibilitét, szenvedélytelenséget, hűvös magatartást. „Kalapáló szívvel” szokott írni. Nem szereti a stílus előregyártott elemeit. „A stílusba való fogódzás leszoktatja az írót az anyag igazibb megformálásától: arról a munkáról, mely a külső leírás után kezdődik.” A tornaszereken bravúroskodó stílusművész hamar elvét egy-egy mozdulatot. Az írónak nem „mutatványt” kell bemutatni, nem a kóklerek meggondolatlan, szédítő mozdulataival kell élnie. Az író diagnoszta is. S ezért csak a legszükségesebbet kell elmondania. „A jelzőim, a hasonlataim »műszerek«: csak arra valók, hogy mélyebbre vágjak velük.” Stíluseszközei írói ábrázolásmódjának szerves részei. Például így jellemez egy hasonlattal: „jobb kezét kinyújtja, mintha egy súlyos díszkardot tenne maga elé.” Szinte az ítéletmondás kérlelhetetlenségével szólal meg egy másik hasonlatban: „olyanok néha (súlyos fejükkel, véreres szemükkel), mint két véreb.” Az író így szólal meg egy-egy műben, így áll mellé, vagy így fordul el szereplőitől, így Ítélkezik. Egy emberi egyéniséget így mutat be szemléletesen: „A szűk edényekből minden kicsordul, ő sem tudott soha megtelni semmivel.” Ezzel emberi alkatának oly hibáira hívta fel a figyelmet, melyet máskülönben, tömörítés, szemléletes kép nélkül alig éreztethetett volna olvasóival. Végtelen erőteljesen, láttató erővel tudja elénk vetíteni a hazug figurák körvonalait, s ilyenkor az ízek, színek impresszionizmuson túllépő jellemző erejével él. Pl.: „Egy házasság, évek, kísérletek hosszú sora kellett ahhoz, amíg megismerte: ez az arc, az elég tetszetős felhám alatt, birskörtéből van. Aki beleharap, fojtó, száraz keserű növényi rostokat ízlel. Szúrós és szálkás rostokat. Fulladozik tőle.” Észre kell vennünk stílusában a jellegzetes határozókat. Mások, mint például Tóth Árpád, jelzőhalmozók, ő mód- és állapothatározóinak ad a szokottnál nagyobb szerepet. A fiú „zölden és sápadtan” támolygott; Judit „fulladtan és hamisan” fütyörészik; „indulattal, émelyegve, enyhülés nélkül” nézi egy-egy szereplőjét: a lány hanyatt feküdt „kedvességgel, majdnem súlytalanul”; az éjszaka „piszkosan, kásásán” olvadozott körü44
