Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 5. szám - Bata Imre: Pilinszky Jánosról
lete az igei állítmányú kijelentő mondat. Domináns szófaja az ige. S míg a Karamazov Iván-i korszakban a lírai helyzet a mélypszichológiai motiváltság szerint mutatkozott meg, az Aljosa-állapotban megszűnik a kettősség, a földalatti harc is. És így még közelebb vagyunk a köznapi nyelv szintjéhez. Aljosa-Pilinszky már nem szakíthatja ki magát az éber lét közegéből, a hétköznapok valóságából. Ott van, ahol a legelemibb életmegnyilvánulások adódnak. Ezt a hétköznapot veti a démonikus élmény körére, de az is valóság. A lágerlakók világában élünk. Itt még evidens a személyiség jelenléte. Ahol egyaránt fontos a falatnyi táplálék, itatnyi víz, az órányi nyugvás. Itt az elemi életmegnyilvánulások létjelentőségú're fokozódnak. A vers mindig az időbe nyit ajtót, az órával mérhető fizikai időbe, de a sorozatosság észrevétlen átváltozik, a pillanatsor váratlanul jelentőségre tesz szert, maga a jelenlét nyilvánítja ki magát. Ezért kerülnek az egyszerű szavak mégis originális helyzetbe, lefoszlik mindennapi kopottságuk, szürkeségüket átragyogja, ezüstbe fordítja a jelentőség és az áhítat. A szavak igeragyogásba borulnak. Úgyis tűnik föl, mintha nem pillanatsort, hanem egyetlen pillanat kinagyítását: a teret érzékelnénk. A pillanatban a szakrális tér jelenik meg. A Hely. Ahol föltétlenül valami fontos történik: lakatlan kő, hever a hátam, emlékek nélkül, nélkülem, az évmilliók halott hamujában. Hideg szél fújdogál. Minden egyes mondat egyszerű, kijelentő. Elemi ítélet, elemi logika. De a pillanat fölfokozása és a tömörség a kijelentő mondatsort kijelentéssé integrálja. A közlő nyelv, az elemi logikai szint egyértelműsége mind egy középpontra mutat, egyetlen centrum irányába nehézkedik. Tehát van középpont és van nehézkedés! Pilinszky képes megmaradni az emberi arányok közt. S ha ez a líra a csöndbe tart valóban, a görög-keresztény kultúra nyomakodik a hallgatásba. — Mert olykor elég a hallgatás is. 6. Elég-e? — A Nagyvárosi ikonok mégis a lírai hős újrafogalmazására kényszerül. Hol van már Karamazov Iván? Elveszítette körvonalazottságát Aljosa is. A lírai hős újabb metamorfózisának tanúi lehetünk. A hős változik, de nem az alaphelyzet. Most is ama történelmi realitás áll a centrumban. Emlékszel még? Az arcokon. Emlékszel még? Az üres árok. Emlékszel még? Csorog alá. Emlékszel még? A napon állok. S jönnek a lovasok. Megérkeznek a csatakos virradatban. Talán a halál követei? Vagy az emlékezetes múltból a hadak egy töredéke? Ám mindenképp a halott város, ha meghalt benne, akit szerettünk. A félelem, attól nem tud szabadulni Aljosa-Pilinszky. Vándorol tovább, keresi új alakját. Ha lehet még igénytelenebb alakot ölteni, azt teszi. A leboruló angyalok és az elsötétült kreatúrák mögött föltűnik a bárány, az áldozat végső alakja, akit öljenek százszor, ezerszer, mindig gyanútlan és nem fél. A KZ-ora- tórium végső szavaiban a kisfiú tündöklik a szentenciával: „Boldogtalan a pillanat, 37
