Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 5. szám - Bata Imre: Pilinszky Jánosról

mikor || fölfedezi az árva önmagát, s arra gondol, hogy másnak is || fontos lehet a kéz, a görbeség, || s azontúl arra vágyik, hogy szeressék.” És Aljosából, minden kreatúrából kiálcázza magát a költő:

A kreatúra könyörög, leroskad, megadja magát.

A kreatúra, Az-Ami könyörög, mutatja magát.

Nem Iván és nem Aljosa többé. A kreatúra Az-Ami. Irtóztató hétköznapok, „világ báránya, lupus in fabula, [| a jelenidő vitrinében égek”.

Ha lehet megkülönböztetést tenni, a köztünk beállott csend többé nem is annyira a költészetet érinti, mint magát a költőt kötelezi, élete egészét követeli már, s nem lehet eleget tenni a hívásnak, ha mindjárt a végleges és tökéletes elnémulás kockázata árán is.

Ami azt is jelenti, hogy a csönd iránt nehézkedő költészet, a Pilinszkyé, egyáltalán nem érheti el, csak aszimptotatikusan közelíti azt, mert a csönd, az maga az elérhetetlen. — Mi pedig, akik naivak (s ha azok, nagy szerencsénk!), várakozók és másként hívők vagyunk, teljes odaadással hallgatjuk ezt az elhalni kész hangot. Szívhang!

A polgáriság legjavának történetileg végső gesztusa, az íratlan történet, a szegények mélyvilágának megtapasztalása, az elfelejtett szavak: éhség, szomjúság, hazátlanság, föltámadása. A szféra, ahol közösek vagyunk. A kreatúra végül mégis Az-Ami. Pilinszky- nek, de másnak is. Az ő szavával: „túl az agónián || túl a tetanuszon, || és messze túl szögeken, sebeken |j se tárgy se test [| nyilvánosan || között [j se ácsorgás || (behorpadt szentségtartó) || se röpülés || (barát) barátság mindörökre.”