Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 5. szám - Bata Imre: Pilinszky Jánosról

fölismerve a világ abszurditását, mégsem írt abszurd regényt, hanem a hit vigaszába menekült. Csakhogy a világ abszurditásának fölismerésén túl — és épp a menekvés irányában — van egy még következetesebb, ha úgy tetszik, még abszurdabb lépés, s ez a világ képtelenségének vállalása... magunkra venni a világ képtelenségének súlyát, mintegy beleöltözve a lét és tulajdon ellentmondásaink terhébe — minden, csak nem meghátrálás.”

A Harmadnapon versei valamiképp mindig a nagy realitásra fonódnak. A jelen és az emlékezés bizonytalan és illúziós kategóriái helyett a valódi múltat célozzák. Azt a nagyszabású élményt, amelynek révén a jelenlét evidenciává lesz. „Auschwitz ma múzeum. Falai közt a múlt — és bizonyos értelemben valamennyiünk múltja — avval a végtelen súllyal és igénytelenséggel van már jelen, ami a világ mindenkori legbensőbb sajátja, s attól, hogy lezárult, csak még valódibb, még érvényesebb. Legotthonosabb tárgyaink, hétköznapi civilizációnk szinte valamennyi eszköze — az utolsó elhányt bádogkanálig — soha nem látott metamorfózison ment keresztül. Egyrészt puszta funkciójára süllyedt, oda, ahova annak előtte csak a kínzószerszámok, másrészt ugyanezek a tárgyak, beleértve az eredendően kínzásra szánt eszközöket, lettek végülis a század legsajátabb ereklyéi. Valamennyit egyazon jelentés elvéthetetlen jegyei borítják. Ütések és kopások, miknek kibetűzésére alig tettünk valamit. Pedig ezek a század betűi; ezek a kor betűformái.”

Az elviselés, a tűrés, a mártirium: a passé realitása, ez az egyetlen valódi történés, s az alak kifejezője Karamazov Aljosa. A közönybe burkolt lázadás nyomában a tűrés, elszenvedés jő, Iván Karamazov után Aljósa lesz a lírai hős:

Tűrök és törődöm engedékenyen: mint Izsák atyját, én se kérdezem, mivégre sanyargatsz, teszem szótalan, szófogadó szolga, ami hátra van.

S ami eddig az egészből fölemelt, kitüntetett rész volt, Karamazov Iván éjszakája, most az egyetemesség jele, szimbóluma lesz. Az én éjszakám és a te álmod most a mi éjszakánk és a ti álmotok immár.

A lírai hős e metamorfózisának a színhelye a KZ-láger. A háború mélypontja, démo- nikus teljessége. A francia fogoly répazabálás közben meglesett önfeledtsége, a láger falára írott szöveg, a ravensbrücki passió, s mindennek összefoglalása — Pilinszky egyik legnagyobb verse — az Apokrif — mind ugyanazon élményt jegyzi.

Akár a Késő kegyelem vagy a Mert áztatok és fáztatok, olyan az Apokrif, csak tettebb és súlyosabb. Rokonságukra motívumegyezések utalnak. A késő kegyelem József Attilára emlékeztető trópusa, miszerint a világ szemből kicsüngő gazdátlan ág, így tér az Apokrifben vissza: „Éles kövek közt árnyékom csörömpöl, || fáradt vagyok. Kimeredek a földből.” De ez a fa még élt a vers kezdetén, mintha Csontváry magányos cédrusa: „Hányódom én, mint ezer levelével, || és szólok én, mint éjidőn a fa.” S ott van a Mert áztatok és fáztatok záróképében is, ott erdőnyi lángbaborulásban: „csak állok majd és reszketek, || akár egy égő erdő” ... Az Apokrif azonban nemcsak e trópust teljesíti ki, a versmondat tömörsége is sose hallott. Csak Arany János tudta a mondatot a versben ily inverziósan fölépíteni, csak a régi magyarságban akadnak ilyen egymásba lobbant fordulatú mondatok. Gyönyörű nehézkedésű nyelv a Pilinszkyé.

Ahogy már a Mert áztatok és fáztatok-ban is mutatkozik, az Apokrif eliminálja az időt. Erőteljes pillanatot keretez be, szituációvá szervezi a kimetszett időt: térré alakítja. Kies táj, ritka levegőjű magaslat, ahol szoborrá formálódik az Apokrif lírai hőse, e személytelenült nagyság és erő, kinek ajkáról a szót akár Dante is pergethetné:

3*

35