Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 5. szám - Bata Imre: Pilinszky Jánosról
Karamazov Iván őselemébe vágyik vissza: az éjszakába, a csillagfényben ezüstösen derengő tó mélyére: vissza az anyaméhbe! És lázad! A Halak a hálóban a leghívőbb istenkáromló szövege: „s éjfélkor talán j| étek leszünk egy hatalmas || halász asztalán.” — S ez a legkatolikusabb verse is Pilinszky- nek: „Bűnhődünk, de büntetésünkj| mégse büntetés, || nem válhat ki poklainkból j| semmi szenvedés.” És bár nem mondja, de következik: csak az isten kegyelme, csak a megváltás. Most azonban még szó se lehet erről, Iván meg akar állni a saját lábán. Magányban és kettős tudattal. A trapéz és korlát kettőt tételez: Mi lesz velem, s mi lesz veled? Vigasztalan szeretlek! Ülünk az ég korlátain, mint elítélt fegyencek. Több ilyen kettős figurára találunk a Karamazov Ivánra utaló versek körében, ahol a megszólítás vagy az önmegszólítás az úr a forma kialakításában. Ami azonban csak látszat. A lírai hős valójában egy, csak tudata hasadt meg. A felettes én és az ego küzd egymással és a világgal valamely egyensúlyért. Karamazov Iván szeretne fönnmaradni az értelmes világban, de szédületes mélység nyílik, mélytudatára lát, s hullana máris alá, ahogy ezt a Miféle földalatti harc dokumentálja is. A Karamazov Iván-i lélek útja a pokolba tart. Pilinszky tehát bejárja a személyiség minden lélektartományát. Az éjszakának, az álomi kalandnak az értelme: a kettősségnek és a harmadiknak az átélése: Ennél már semmi nem lehet se egyszerűbb, se szörnyebb: lassan megindulnak felém a bibliai szörnyek. Drámát mintáz ez a költészet! Ketten ülnek az ég korlátain, noha csak egy látszott himbálni magát a trapézon! — A nyelv is a drámára utal. Rövid kijelentő mondatok, kevés jelző, nagyrészt az is igenévből képzett. A föligézett világ színskálája: fekete, szürke, ezüst. Csönd van, de a némaságot folyton áttöri egy-egy csattanás, kiáltás, hogy aztán annál föltűnőbb legyen az eredeti állapot. Küzdelem folyik halálos némaságban. Erőteljes gesztusok, mozgás, kifejező mozdulatok, mintha némák kommunikálnának. A tó tiszta, éber és éles fényű, mint a kés. A halak szája a semmibe tátog, egymás mellé rendelt roppant és parány. Kevés a költői figura, de a kevesebb poétikai elemből vissza-visszatér egy-egy jellemző fordulat és trópus. Minden érzékletes, tapintható, de titkokkal telt a világ. A kettő közül az egyik itt van és körüljárható akár, a másik távoli, kétes és kiterjedt. Akárha szellemalak! De a kettő mindig metszi egymást, egyik a másikon átüt. A megváltatlanság állapotában folyik a földalatti harc, József Attila végső közegére emlékeztető dimenziókban. Hallani József Attila hangját is: „Fogódza- nék akármibe, || de nem lesz soha senkije; || szeméből, mint gazdátlan ág, || kicsüng a pusztuló világ.” 4. De harmadnapon átváltozik Karamazov Iván: „Mert aki végképp senkié, || az mindenki falatja. || Pusztíts hát szörnyű szerelem. || Ölj meg. Ne hagyj magamra.” Később így tudatosul a költőben e nagy változás, az átváltozás: „Albert Camus a .Sziszifusz mítosza’ (Le mythe de Sisyphe) című könyvében szemére veti Dosztojevszkijnek, hogy 34
