Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 5. szám - Bata Imre: Pilinszky Jánosról
relációi közt, a felületek bozótosában, ha nem volna lehetősége a jelenlét élményére. Pilinszky a dráma jelenkori sorsára mutat: ,,Egy szép napon arra ébredtünk, hogy az, ami a színpadon történik: sehol sincs jelen... Jelen akartunk lenni minden áron, s legfőképpen épp jelenlétünket semmisítettük meg.” Tragikus a sorsa a művészi képzeletnek korunkban, ezért a képzelet drámája az életben játszik. A művészet ehhez képest akár el is hanyagolható. Rilkére hivatkozik Pilinszky. A nagy német poéta a halálos ágyán mindent elutasított, amit csinált. Költészetét is, levelezését is. S csak az egyszerű parasztlányt— ápolóját — tűrte maga mellett. Mivel képzeletünk szerepe messze túlnő a művészet határain, és végső célja: egyszerűségbe költözni. S a művészet csöndbe burkolózása nem más, mint engedelmeskedés, engedelmeskedni a képzelet drámájának. ,,A képzelet valódi történetében a hallgatás olykor fontosabb minden leírt mondatnál.” A hallgatás, e testvéri csönd az, amit semmiféle zaj el nem némíthat. „Valójában a képzelet drámája egy és oszthatatlan.” A múlt században Dosztojevszkij az egyén, a miénkben az „emberi massza” leghitelesebb passzusait Simone Weil írta. így áll elénk Pilinszky, magát teljesen kiadta, intellektuális-morális hátterét föltárta, líráját az időben — amennyire lehetséges — definiálja. Mert Pilinszky nem akar az idő lineáris menetére hagyatkozni. Tekintete a század botrányára szegeződött, ott meg is állapodott. Megálló« az ifjúság nagy centrális élményénél, a megrendülés nem csitul, s csak erről tud szólni. Az egyetlen realitásról, amit megtörténtnek érez, amiben jelenléte nyilvánvalóság volt és maradt. Önéletrajz és élményvilág mind erre az egyetlenre vonatkoztatodik. Ennek a nagy élménynek előtte polgáriság és katolicizmus, ennek utána teljes átszellemülés: a megtörtént fölélni kísérlése, a világ képének ehhez az élményhez igazítása. 3. Kezdetben vala Iván Karamazov. Annak közönybe burkolózott lázadása. Az individuum, intellektuális telítettség és cselekvéskedv. Mit ér mégis mindez, ha nem lehet a megtörténteken változtatni? „A humánum egymaga tehetetlen azzal szemben, ami egyszer lezárult, s legfeljebb az emlékezés illúziójával képes behatolni a múltba. Viszont a legtündöklőbb jövő is mit ér? — amorális sivatag, üres elvontság a jóvátehetetlen konkrétumokkal a hátában. Marad tehát a lázadás, az .egész’ elvetése ...” így lesz Iván Karamazov a Trapéz és korlát lírai hőse. Eldobta az egészet, maradt az éjszaka, a sötét és szürke. Maradt a csillagokat tükröző víz ezüstje. Maradt az álom. „ ... ifjúságomban hosszú időn keresztül az álomban véltem megtalálni az áhított megoldást. Ott minden együtt és egyben van még. Kint és bent, ember és táj, anyag és forma, érzés és szellem. Az, hogy é n , alig más, vagy éppenséggel ugyanaz, mint t e , vagy ő ... Itt kell, az ébrenlét nehéz ellenállásában megtalálnunk először a rendet, majd azon is túl az egészet.” Karamazov Iván az éjszaka mindent egybemosó szürkéjében „legyőzhetetlen kényszerek” rabja, sötét mennyország honosa, s kívánja is ezt az állapotot, az éjszakával azonosulást: „folyam légy, s rajta én a hab”, mint az Éjféli fürdés lírai hőse véli: Talán egy ősi ünnepen, hol ég és víz is egy velem, s mindent elöntve valami időtlen sírást hallani! 3 Forrás 33
