Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 1. szám - HAZAI TÜKÖR - Szesztay András: Tudományos „iskolák” Magyarországon. Kodály Zoltán és tanítványai

sen fékezi a modernizációt, a demokratizálást. De hogy a magánszférából kilépve is egyszerűen képtelenek vagyunk másképpen, mint „én és te”-viszonylatokban gondolkozni és viselkedni: a bürokrati- zálódásnak, az „elidegenedés”-nek is korlátokat szab. S ahogy a másutt korábban lezajlott iparosodás ökológiai negatívumain okulva igyekszünk átmenteni a jövőbe még meglévő erdeinket, még szennyezetlen vizeinket és levegőnket: talán kisközösségeink — bár gyakran anakronisztikus, de szintén mégmeglevő bensőségességi tartalékait is felhasználhatjuk egy új, egy fraternalisztikus és nyitott közéleti családiasság kialakításában. Egy olyan modernizációban, demokratizálódásban, amely nem vagy alig jár együtt bürokratizmussal, elidegenedéssel.

A szocializmus egalitáriánus eszményeit szem előtt tartó távlati tervezés — s önmagában az, hogy kis országokról van szó, amelyek intellektuális elitjén belül jóformán „mindenki mindenkit ismer” — nyilván jelentősen fokozhatja a ,,még-személyes”-ből a „már-személyes”-be való többé-kevésbé törésmentes átmenetnek ezeket az esélyeit.

Olyan nagy a rokonság, új nevek, új családok,

olyan kicsiny az ország. még száz év és mindenfelé

Fiúk nőnek, leányok, csupa rokont találok.

S az utolsó strófából az is kiderül, hogy ezt a ,,rol<on”-t mennyire egyetemesen érti a költő (s a látomását „operacionalizálni” igyekvő szociológus):

De jó volna, ha még én hogy mindenki a világon

azt az időt megérném, apám, bátyám meg néném.

(Sípos Gyula: Rokonok)

Szárazabban is összefoglalva harmadik hipotézisünket: ha a tudományos „iskolák” a még-„szemé- lyes”-ből a már-,,személyes”-be való átmenet kitüntetett csomópontjai: Magyarországon (s Kelet- Közép-Európában), úgy gondoljuk, különösen is azok.

S ezért szociológiailag mindenekelőtt ebből a szempontból szeretnék őket tanulmányozni.

Ili) A Kodály-iskoláról — és kutatásunk eddigi eredményeiről

Hol keressük azokat a tudományos közösségeket, amelyek kétségkívül „megérdemlik” az „iskola” nevet? Századunk ama kiemelkedő alkotóinak környezetében

— akik nevelői lángelmék is voltak, akikből így egyszerre gyűrűztek szét messzesugárzó intellektuális és közvetlenül személyes, közösségformáló hatások —

— akiknek a pályája eléggé hosszú időszakon ível át ahhoz, hogy kitapinthassuk benne a paterna- lisztikus kapcsolatok fraternalisztikussá áthangsúlyozódásának történelmi tendenciáját —

— és akikre szakmájuk közvéleményén túl valamilyen módon az ország egész értelmisége figyelt: akiknek a műve és az élete nemcsak hogy sűrítve tükrözi az egyetemes művelődéstörténet nemzeti sajátosságait, hanem akiknek számottevő részük is volt e sajátosságok kialakulásában.

Öt ilyen jelképessé nőtt nagy „mester” tanítványi körében szeretnék elkezdeni az „iskolák” hic-et- nunc mibenlétének ezt az elemzését: a Korányi Sándor belgyógyászéban, a Lukács György filozófuséban, a Szent-Györgyi Albert biokémikuséban, a Varga József vegyészmérnökében — legelőször pedig, mint akiben talán a legkoncentráltabban s a magyar szellemi életre legjellemzőbben adottak a „mes- ter”-mivoltnak ezek a kritériumai, a Kodály Zoltánéban.

Kodály Zoltán (1882—1967) Bartók Béla mellett a legnagyobb magyar zeneszerző, a vokális zenének pedig a legnagyobbak mellé — Bach, Lassus, Palestrina mellé — állítható klasszikusa.

Kompozíciói alapanyagává az ősi magyar népdalt tette. Bartókkal együtt évtizedeken át gyűjtötte, rendszerezte népdalainkat. Ebben elsőrangú nyelv- és néprajztudományi felkészültségére is támaszkodhatott — s a zenetudomány mellett ezen a két területen is új utakat tört. Úgyhogy tudományos munkája épp olyan korszakos, mint a zeneszerzői. Elnöke volt a Nemzetközi Népzenei Tanácsnak, de éveken át a Magyar Tudományos Akadémiának is.

Ahogyan fiatalon a paraszti kutúra felé, pályája derekán úgy fordult Kodály a gyerekek, a nevelés felé. „Senki sem túlságosan nagy ahhoz — mondotta —, hogy a kicsinyeknek írjon”. Szerzeményei sorában mind nagyobb részt kaptak a két és három hangra írt énekgyakorlatok, a gyerekkórusok, az énektankönyvek. S talán egész életművének koronája egy olyan általános (tehát nem foglalkozásszerű muzsikusok képzésére hivatott) zenei iskolának a kikísérletezése, amely heti 6—8 óra énektanítással bebizonyítja

— hogy „nincsen zeneileg képezhetetlen gyerek” (amihez, persze, „a gyerek zenei nevelését kilenc hónappal a születése előtt kell elkezdeni”, később ezt így korrigálta: „vagy inkább már az édesanyja születése előtt kilenc hónappal")

— és hogy egy ilyen elmélyült zenei nevelés a gyerekeknek nemcsak az ízlését s az érzelemvilágát

42