Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 5. szám - Pócsik Dezső: Beszélgetés Tóth Menyhért festőművésszel

— Tudod, most úgy érzem magam, mintha Miskén lennék. A szüleim után miskeinek vallom magam. Apám szőlőmíves volt. Mint vincellér a Tisza—Duna közén sok helyen dolgozott. Mórahalmon születtem, de alig voltam egyéves, amikor a szüleim Kecske­métre költöztek. Azután Petőfiszállásra, majd végül haza Miskére. Amikor kitört az első világháború, apámat is elvitték. Öt évig odavolt. Mi nélkü­löztünk, reménykedtünk és vártunk. A postás megjelenése volt az ünnepnapunk: hozta apám levelét. Minden sorát, minden gondolatát versben írta. És bízott. Derűlá­tása ránk is átragadt. Én a leveleit összegyűjtöttem, egybekötöttem, azután huszonöt évig őrizgettem. Amikor negyvennégyben a front közeledett, tűzbe vetettük. Féltünk, mert a leveleinek zömét az orosz frontról írta. A negyedszázados ellenpropaganda ránk is megtette a hatását. Azokat a pillanatokat nem lehet elfelejteni. Ott álltam a kemence szájánál, amikor anyám bedobta a tűzbe. A könyv egy darabig mozdulatlanul feküdt, majd hir­telen felpattant a fedele, s lapjai félkör alakban kinyíltak, mint egy óriási legyező, s úgy maradt mozdulatlanul, mint egy veszélytérző, felborzolt szőrű állat. A lángok tá­madásra készülten kerülgették, nyalogatták, aztán rázuhantak. A könyv vonaglott egyet, mint a tűzbe zuhant madár teste, s a következő pillanatban elhamvadt. Egy ha­muvá vált lapon tisztán olvasható volt egy sor, mint utolsó üzenet: „öreg korotokban is ültessetek fát.” — Hogyan lettél festő? — Gyermekkoromtól dolgozom. Voltam részesarató, cséplőgépmunkás; ha a tár­saim megálltak egy cigarettaszünetre, én félrehúzódtam, s állatokat embereket soha nem látott tájakat rajzoltam a homokba. Nagyon szerettem rajzolni. A szüleim nem tudtak taníttatni. Szobafestőinasnak mentem. A mesteremet már elsőéves koromban meglepte a színkeverési, mintatervezési adottságom. A foktői templom belsejét fes­tettük. Egy pesti festőművész restaurálta a képeket.— „Gyerek, gyere ide! Mázold le arannyal a stukkókat!” — kiáltott egyszer rám. Aztán elment ebédelni. Mire vissza jött, két angyalkát átfestettem. Az csak nézett, hol a kész munkára, hol rám. Végül megszólalt: — „Azt hiszem, jobb lesz, ha te csinálod meg az egészet.” Még ezen az őszön megbetegedtem. Az orvosi konzultációk eredménye: le kell vágni az egyik lábamat, különben elvisz a kór. Nem egyeztem bele. Ősztől májusig nyomtam az ágyat. Rettenetes heteket éltem át: vártam a halált. És rajzoltam, festettem. Azt hiszem, ekkor váltam művésszé. Huszonnégy éves koromban végre eljutottam a Kép­zőművészeti Főiskolára. Vaszary nagy hatással volt rám. Azután újra Miske következett. Festés és földművelés, hosszú éveken át. Ezerki- lencszáznegyvenben jelentkeztem először kiállításon a munkáimmal Budapesten. Sikerem volt. Az Új Magyar Képtár megvette a festményeimet. A Népszava méltatta a művekben rejlő humánumot, a Deutsche Zeitung kultúrbolsevizmusnak nevezte. A háború után megkaptam a Szinnyei-kollektíva ösztöndíját. Kezdtem egy kicsit könnyebben élni. Egy angol műgyűjtő megvásárolta húsz képemet. Sírt a lelkem, amii kor elvitte. Többet egy darabot sem adnék el külföldre. Ezerkilencszázhatvankettőbe újabb kiállításom volt Hódmezővásárhelyen. Hatvannyolcban Miskén, hatvankilencben Budapesten és Tokajban, hetvenben Székesfehérváron állítottam ki. Közben hatvanhét­ben megnősültem. Hetvenegyben Budapestre költöztünk, de a miskei ősi fészket nem adtam fel. Nem is tudnám. Miske karámként zár körül, leszíjaz, magáénak tekint. A falu virágai, a falu csendje, zenéje jelenti számomra a mindent. Egy nap Miskén felér egy pesti évvel. (Budapesten emeleten lakik, s úgy érzi magát, mint Gea, aki miután felemelkedett, elszakadt a földtől, elvesztette erejét, megtört érzésvilága, nosztalgiába fúlladt élet- zseretete.) 28

Next

/
Thumbnails
Contents