Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 5. szám - Pócsik Dezső: Beszélgetés Tóth Menyhért festőművésszel
PÓCSIK DEZSŐ Beszélgetés Tóth D/lem/hért ■festőművésszel — Szervusz! Csinálj amit akarsz! — fogadott lakonikusan, amikor először meglátogattam a műtermében, és visszamélyedt a munkájába. Talán jobb is volt így. Mit mondhatott volna még . .. Élete, vágyai, álmai előttem álltak, éltek, vergődtek a rendetlenül egymásra rakott vagy falra akasztott vásznakon. Micsoda élet és micsoda világ: fehér vásznak. Mennyi árnyalata a fehérnek. Döbbenve nézem. Az alakok lassan kirajzolódnak. Klórmésszel leöntött mozdulatlanság. Fehér gyolcsba pólyáit emberiség. Itt minden steril . . . — Menyhért, te félted a világot! Vagy az öröm, a derű, a fény, a remény színei ezek? — Ne haragudj, nem figyelek oda — bökte ki anélkül, hogy felnézett volna a munkájából. — Ez egy atomkatasztrófa, ez egy gyilkos ópiummámorba fulladt generáció! Te félsz! Te nem bízol! — Nem bízom — emelte fel most a fejét —, de bizakodom, reménykedem és figyelmeztetek. Ez a művész el rendeltetése. Fehér színeim pedig az örömé, a fényé. Az emberiség feladata, hogy az is maradjon. Hosszú fanyelű konyhakést vesz elő, árnyalt fehér festéket vesz fel a hegyére, s széles ívben végighúzza a majdnem kész vásznon. A festék sercegve szétkenődik. A képen minden konkrétum széttöredezik, esetlegessé válik, és mégis elmélyül, lírai tökéllyé formálódik. Az anya feje fényes napkoronggá kerekedik, mélyen ráhajolva átölelt, meztelen gyermekére. A gyermek rózsaszínbe hajló testének a kontúrjai előre ugranak a képen. Az anya ölelő karja eljelentéktelenedik, ujjai beleolvadnak a háttérbe. Pelikánszerelem. Metamorfózis. Társadalommegújulás. A generációváltás gyönyörű manifesztuma. Másik kép: gyermek báránnyal. Csend, béke, derű. Körülötte szikrázó fehérség. Az alakokat feloldja a fény, betemeti a fehér hamu: vigyázzatok élők! A falon óriási nőalak; az ősplazma tejrózsaszín lávájából felemelkedő asszony. Vál- láig ér a keret. Arca, feje a néző képzeletében folytatódik. Torzónak hat, de így többet mond. Nem is asszony ez: hatalmas törzsű tölgy, amely világot tápláló mellét nekifeszíti az országokat pusztító viharnak vagy a villámoktól tépett öröklombú eukaliptusz, amelynek enyhetadó ölén újjászületik az emberiség. Fehér szikla, tajtékzó tenger fölé emelkedő, a zöld fárosz a lét és nemlét határán vergődő hajósoknak, lobogó zászló a harcbaindulóknak, ringó bölcső a hazatérőknek. Asszony: ha úgy tetszik a mindenség ki egyik kezével a földet simogatja féltve, a másikkal a kozmoszt tartja, hogy az újonnan érkezők is gyönyörködhessenek a Napban __És vállára, mellére hűl la fény, afehér hamu. Ezeket a képeket lehet szeretni, lehet nem szeretni, csak egyet nem lehet: közömbös vállrándítással elmenni mellettük. •k Itt ülünk Budapest zöldövezetében egy aprócska ház udvarán, csendesedő tűz izzó zsarátnokai fölé hajolva. Körülleng bennünket a nyársra húzott pirosodó szalonna illata, a nyár pihegő csendje. Este van. Mint a messzi mezőkre elkóborolt állatok, vagy vakációzó, elcsavargott gyermekek, hazatérnek a százkarú élettől sebzett gondolataink Menyus a tűzbe bámul. Míg a szalonnasütést szinte szertartásos alapossággal végzi, totemarca átizzik a parázs visszaverődő fényében. 27
