Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 5. szám - Nógrádi Gábor: Három szonett - Czigány György: Szekvencia (vers)
NÓGRÁDI GÁBOR HÁROM SZONETT I. Kéthátú életünkben átkarollak csontig, anyám, míg belülről ölelget csontpalotád, amint befont a gyermek és kifosztott, mint engem te maholnap. Mozdulatom, szavaim szerteszórnak, mozdulatok és szavak visszavernek erősítve, mint fényt a tükrös termek, s elfödött szirtek lékjét a hajónak. Csak az élőt, csak azt tudjuk legyőzni, aki harcol a kötözött anyagban. Aki belül már önmagát megőrzi, a halott életünkben hallhatatlan. S hogy rád hajlok résén a rejtekeknek, virág-anyám, -gyermekem ölelkeznek. II. A kések, jaj, a kések meddig érnek? És az ének? Hisz benned forgatom. Van-e ellenem bennem oltalom? Védj meg’kedves’a költő kedvesének! És ne engedd, hogy öljön, akit élek, kit hajszol hallhatatlan borzalom, és retteg, hogy éretted elhagyom martalékul vetve a feledésnek. Por átka vádol ver a vér szavával: sebezzem arcodat sebzetten én, sok gonoszságom és dúlásom rávall, míg öledben fölretten a remény csorbítani végzetélét a késnek, mivé lehettem, s amit túl ne éljek! III. Konok apám, én megfeszítelek; rejtőn rejtezz a rejtekvárosokban. Idő porköpenyét válladra dobtam, s másoknak magamért kimértelek. Rettegés aranypáncéla veled romlik — a bűnök sorozata koppan; magadba zárni vágysz és egyre jobban magamba zárva elveszítelek. A rettegésed arcomon ki pattog, mért akarsz lágy húsommal védekezni televény ellen? Törvény úgyis arcod, bennem feszül, mint falak közt a semmi, értelmet, s formát alkotva a falnak. Bontson, s ne rontson páncélos hatalmad! CZIGÁNY GYÖRGY SZEKVENCIA alma hó húsában teliholdhasában szőke villanyfényhajában nevetése voltam kék a tiszta kékben kilenc virágnévben színek zuhanó egében sírása is voltam tüzek omlásában lánytest némaságban hegyek hűlő hamujában gyönyöre is voltam égitest hevében föld mezítelenségben izmok édes kényszerében a holtteste voltam 26
