Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 1. szám - HAZAI TÜKÖR - Szesztay András: Tudományos „iskolák” Magyarországon. Kodály Zoltán és tanítványai

Tényleges kérdésünk tehát voltaképpen „csak” az, hogy az átfogó átalakulásban hogyan alakulnak át a különböző közösségek, s köztük, és valamelyest talán előttük is járva, a tudományos „iskolák”.

A „szocio-pszichoanalízis” prognózisát elfogadva azt feltételezzük, hogy az átalakulás a közvetlen közösségek eddigi, „paternalisztikus” képlete felől egy „fraternalisztikus” modell felé halad. Pontosabban: egy fraternalisztikusabb hangsúlyú modell felé, hiszen nincsenek „testvérek” „apák” nélkül, s ha csak nem rekednek meg fejlődésükben, egyszer a fiúk is apákká lesznek.

A hangsúlyáttolódás a társadalom makrostruktúrális átrendeződéséből következik. A demokrácia és a racionális munkamegosztás szélesülésével a tekintélyek a személyes szférában is elveszítik külső — jogi. gazdasági — támaszaikat. A tekintély mindinkább ott sem személyekhez, hanem funkciókhoz tapad: viszonylagosan s váltakozó pozícióban mindenki — és viszont csak az „tekintélyes”, aki a ráháruló s a többiekének lényegében mellérendelt feladatát betöltve,az adott vonatkozásban éppen „illetékes”.

Az a közösség azután,amelynek alaptendenciája nem az alá-, hanem a mellérendelés (amelyben tehát a csak funkcionálisnál szorosabb, teljesebb — személyes — kapcsolatra senkit sem lehet kényszeríteni) egyszersmind nyitottabb is a hierarchikus szerkezetűnél. Nem foglalhatja le mindenestől a tagjait; minden lényeges vonatkozásában kiki más-más közösséghez tartozhat, s az adott vonatkozásban is csak önkéntes döntése alapján ahhoz a közösséghez.

A hierarchikus s tehát hermetikus, a hermetikus s tehát hierarchikus közösségeket a világméretű gazdasági, politikai, kulturális integráció önmagában is egyre anakronisztikusabbá teszi. De a közvetlen közösségek hagyományos rendje, mint az idejüketmúlt struktúráké általában, ellenáll a változásnak. A fraternalisztikus modell nem egyszer pusztítóan súlyos válságokon át nyomul a paternalisztikus helyébe. Ez alól a tudomány műhelyei sem kivételek. Hiszen nem oktrojál hatók-e botcsinálta tekintélyek tudományos közösségekre is? Nem találkozunk-e ma is még olyan tudósokkal, akik, mint a várúr a jobbágyok áruit, vámolják meg, ál-társszerzőkként, asszisztensek dolgozatait? Vagy hány és hány egykor úttörő team, „iskola” börtönzi be önmagát, monopóliumait féltve, a saját megmerevülő „ideo- lógiá”-jába!

De mindez nem annak következtében fordul elő, hogy egy közösség tudományos közösség, hanem annak ellenére. A „valamit együtt megérteni” — a valóság előtti alázat, a módszer fegyelme — egyértelműen egymás mellé rendel. Az eredeti megismerés — és ami mögötte áll, a forradalmian eredeti látomás a világról —autonóm nézőpontok, közelítések szintézise. A valóban tudományos munkaközösségekben ezért mindig is nézőpontjuk termékenysége határozta meg a résztvevők helyét, nem a származásuk, a rangjuk, az életkoruk. A vezető, lett légyen még oly híres tudós, nem lehetett más, csak „primus inter pares”. A „mester” sem lehetett más: önállósuló tanítványai szűkebb szakterületükön nemcsak egymásnak, hanem mindinkább neki magának is ,,mester”-eivé váltak. Épp a legjelentősebb „iskolák” alapítójuknak voltaképp nem annyira a személye, mint a látomása, mint az általa megfogalmazott feladat körül állottak egybe; mennél nagyobb volt — s jobb pedagógus — egy mester, tanítványainak annál kevésbé viselkedett „atyja"-ként, annál inkább a „bátyja”-ként.

Összefoglalva: minthogy az „iskolákéban mindig is fraternalisztikus tendenciák lappangtak, alighanem különös esélyük van arra, hogy múltjukkal kontinuitásban születhessenek újjá. Reneszánszunk, igaz, nem választható el az újra-személyesedés átfogó kibontakozásától. Nem előzhetik meg nagyon messze a családot és a többi kisközösséget. De valamennyire megelőzhetik őket.

3. A tudósok elvi, módszeres nyitottsága a valóság, az „új” előtt, amely munkájukban s ennélfogva potenciálisan társadalmilag is egymás mellé rendeli őket: közösségüket is messzemenően nyitottá teszi. Nyitottá más műhelyek tagjai s gondolatai, végső soron pedig a tudomány nemzetek fölötti „köztársasága” normái, áramlatai, ihletései befogadására. Ennek a dolgozatnak sem véletlenül adtuk a „Tudományos iskolák Magyarországon” címet, nem pedig azt, hogy „magyar iskolák”.

Bármily távol áll is azonban tőlünk, hogy — valamiféle kultúrtörténeti vagy éppen rasszista koncepció alapján — a tudomány nemzetközi természetét tagadjuk: egész eddigi gondolatmenetünkből következően azt feltételezzük, hogy a tudományos műhelyek egyik legfőbb társadalom-lélektani meghatározója a tudósok nemzeti hová-tartozása. A műhelyek, az „iskolák” intellektuális színvonala mindenek előtt attól függ, hogy tagjaik mennyire tartanak lépést a szakma nemzetközi közösségével. A „személyes” összetevőké azonban attól, hogy általában hogyan viselkednek szemtől szembe kapcsolataikban: hogy az adott társadalomban hol tart a paternalisztikus minták átalakulása fraternalisztikusakká. A nemzeti specifikumok elsősorban ebben a közvetítésben nyomják rá bélyegüket: nem magukra a tudományos tételekre, eredményekre, de a tudományos munka stílusára, atmoszférájára.

Ezekben az összefüggésekben a „nemzeti” természetesen csak a tágabb történelmi környezetnek a változata. Nálunk annak, ami a Baltikum és a Földközi-tenger közt elhelyezkedő országok fejlődésében közös: hogy Nyugat-Európánál később startoltunk mind az iparosodásban-városiasodásban (tehát a racionalizálódásban), mind a nemesi-paraszti (tehát paternalisztikusan személyes) magatartásminták meghaladásában.

Hogy ez a késés mekkora tehertétel, meglehetősen közismert. Kevésbé az, hogy mekkora lehetőségek is szunnyadnak benne. Mert igaz ugyan, hogy közéleti és munkakapcsolatainkban (igya mesterta- nítványi kapcsolatokban is) gyakran bennefészkel még az „urambátyámos” bornírtság — és ez keserve41