Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 5. szám - Gál Farkas: Négy vers
GÁL FARKAS niógif vers EZ A HAZÁM Nem mondom én, hogy máshol nem tudnék élni, csak ezen a tájon, ahol minden emlékműben a történelem föltartott mutatóujját látom. Nem mondom, hogy máshol nem élnék jobban, könnyebben, szebben, mint itt, ahol Dózsa eltemetett seregének kaszája villog a szelekben, arcomat belülről világítják meg a kastélytüzek, emberhússzagú máglyák. Ismerem ezt a népet, értem szomjas álmait, értem sok susogó babonáját. Szenvedtem kínjait, hiszen Mohács, Segesvár engem is beledobott a tömegsírba, Orgoványon szaggatták húsom, az ikrás homok az én vérem is itta. Még most is vérillatosak az erdők, recsegő ágak ropognak, mint a csontok, mert itt az öröm pillanata is csapdába lépett, fekete fátylat hordott. Itt nem lehetett áruló, aki érzett. Aranypénzekért magát az el sohasem adta — bujdosott: békalencsén, madártojáson élt, záporával az ég megitatta . . . Nekem nem lehet más hazám, más otthonom, csak ez az ország: én csak itt tudom körülhordani örömöm csattogó lobogóját, csak itt nem terít le amőbahada a tüskés közönynek, nyálkás unalomnak, csak itt tudom, mi a jelentése, ha félig hangzik el a mondat. Csak itt érzem, honnan fakad fel, ha előbuggyan az ének, csak itt tudom, merre kanyarognak az utak, és hova érnek. Gyarlóságaimmal csak itt vagyok teljes, bűneimre itt van bocsánat, haragomban csak itt tudok felmordulni, mint a megsebzett állat. Gyökérszívükkel idekötnek a halottak. Az élők is idekötnek, mint napfényt a nap, mint a porszemeket 3
