Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 5. szám - Gál Farkas: Négy vers
porszemei a földnek. Csak itt élhetek vágyaimban és gyilkoló szenvedésekben bízva, önzésem, alázatom itt emelhet fel, és itt taszíthat sírba. Nyugodj hát értelem, széltől szaggatott zászló, örökkön rugdosott csikókarám, mutasd föl pengéd gyémántmarkolatú akarat: ez az otthonom, ez a hazám. AZ IDŐ RAJTAM ÁTSZIVÁROG Beomlott évek csordakút emlék csobban és bugyborékol mohos kövek közt nagy szemű békák vertyognak fel a kútból fekete zöld és sárga kék tücskök zúgnak s ezüst legyekkel borítja arcomat a nyár s befed fonnyadó levelekkel. Támaszkodom a csordakút fényes akácgerendájához SZIKLÁHOZ, RÖGHÖZ tapadhatsz már sziklához röghöz bújhatsz bánathoz és örömhöz sírhatsz esőktől tiszta réten fehér ágyban fekhetsz fehéren éjszakánként fekete csöndben lapozhatsz egy fekete könyvben ülve fekete gyászruhában emlékszagú öreg szobában mosdathatod magad zenével nyári záporral vízeséssel fehér almát két fehér öklöd verheted a sziklához röghöz homlokod gyémántmezejében kialudhat csillagom fényem útjaim benőtte a fű hogy jutok el a szivárványhoz? Arcod dicsérem s átkozom miattad hétszer megtörettem már nem tudom mikor vagyok alázatos mikor kegyetlen. Nem hasonlítok senkihez virágaim beton virágok ujjaimmal a csönd dobol az idő rajtam átszivárog. áldhatsz babérral glóriával átkozhatsz töviskoronával engem már nem tudsz elfeledni magadban holt-semmivé tenni arcodról nem moshatsz le engem szemedbe magam beégettem és engem látsz és engem nézel naponta engem megidézel foglak lélekkel foglak dallal hajnalodban vagyok a hajnal estéidben vagyok az este életednek ágya keresztje
