Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 1. szám - HAZAI TÜKÖR - Szesztay András: Tudományos „iskolák” Magyarországon. Kodály Zoltán és tanítványai
Hazai tükör SZESZTAY ANDRÁS Tudományos/,iskoIák"Mcrgyarországon* — Kodály Zoltán és tanítványai — Annak, hogy az „iskolák”-kal, hogy a mester-tanítványi kapcsolatokkal foglalkozom — s annak is, ahogyan foglalkozom velük — nyilván azok az emlékeim a legfőbb előzményei, amelyeket a saját mestereimről őrzök. Ám személyes benyomásaim mesterekről s tanítványaikról nem is lehettek mások, mint szubjektivek, esetlegesek. Arra, hogy módszeresebben s szélesebb körben is ellenőrizhessem őket: annak a vizsgálatnak a keretei közt nyílt alkalmam, amelyet az elmúlt évek során különböző szakmájú s életkorú értelmiségiek pályájáról, helyzetéről, aspirációiról folytattam. E terepkutatásokból azután mint elméletileg is megfogalmazódó problémát „kaptam vissza” az „iskolák” válságát s reneszánszuk lehetőségét: a mester-tanítványi viszony — és általában a személyes kapcsolatok —tényleges és lehetséges szerepét az értelmiségiek életében, a tudományos kommunikációban. Mint olyannyira súlyos, izgalmas problémát, hogy jelenlegi s tervezett kutatásaimnak már ez a kérdés került a középpontjába. Vizsgálatunk során ugyanis a következő markáns tendenciákkal találkoztunk: 1. Mind több fiatal értelmiségi igyekszik — közvetlenül vagy közvetve — „tudós”-sá válni. Az egyetemet végzettek egymást követő korosztályaiban az egykori jó tanulók fokozódóan tömörülnek az egyetemi s a kutatóintézeti munkakörökben — éspedig azokon a pályákon is, ahol a keresetek a „gyakorlati” szférában (az igazgatásban, a termelésirányításban stb.) magasabbak. A tudományos munkakörökben dolgozóknál az elégedettség mutatói sokszorosan kedvezőbbek, mint a bármilyen másféle beosztásúaknái. A „gyakorlati” szakemberek közül (ideértve azokat is, akik kiugró karriert futottak be) mind többen szeretnének a kutatásba átkerülni, míg aki a kutatásból vágyna át a gyakorlatba, jóformán egy sem akad. Azoknak a fiatal szakembereknek pedig, akik kitartanak nem tudományos posztjukon, az a mind sürgetőbb igénye, követelése, hogy tudományosabban — elméletileg megalapozottabban — végezhessék munkájukat. A tudomány, a tudományos távlat és tájékozottság az ő értékeik hierarchiájának is a csúcsán áll; kibontakozásukat ők is az állandó továbbtanulástól, munka és tanulás összekapcsolásától várják. Az viszont, hogy kiből lesz tudós, és hogy — dolgozzék bárhol is — ki mennyire „marad színvonalon”: nagy mértékben azon múlik, hogy mennyire talál társakat, akikkel együtt s személyes mestereket, akiktől tanulhat. Fiatal vegyészmérnökök kereken hétszáz fős mintáján megvizsgáltuk, hogy a könyvekből, folyóiratokból való egyéni tanulás és a tanfolyamokon való részvétel mellett mekkora rész jut önképzésükben a személyes „csatornának”, a munkahelyi és a munkahelyen kívüli ismerőseikkel folyó gondolat- cserének. Azt találtuk, hogy döntően fontos rész jut. Mert bár a legtöbb információt könyvek és folyóiratok közvetítik kérdezettjeink számára, a tanfolyamoknál mennyiségileg is többet profitálnak a személyes csatornából, a „minőségi” — az alkotásra sarkalló — információknak pedig a túlnyomó része szemtől-szembe kapcsolataikon át áramlik hozzájuk. És ami különösen fontos: akiknél a személyes csatorna teljesítménye alacsony, azoknál a másik két csatornáé is az. Félreismerhetetlen a személyes kapcsolatok inspirativ hatása — túl a szorosan vett szakmai továbbképzésen: az érdeklődés egészének tágasságára és koherenciájára is. Az inspirálóan informáló személyek közül pedig — mind aktuálisan, mind genetikusán — messze kiemelkedik a ,,mesterieknek, illetve annak a jelentősége, hogy a kérdezetteknek egyáltalán van-e, volt-e „mester”-e: hogy szellemi arculata megformálásában része volt-e egy-egy nagy személyiség felszabadító segítségének. Kérdésünkre, „ápol-e rendszeres kapcsolatot olyan valakivel, akit mesterének tekint”, a legnagyobb absztrakciós készséget igénylő munkakörökben levők, s közülük is azok adtak átlagon felüli gyakorisággal igenlő választ, akik maguk is bebizonyították már, hogy eredeti tehetségek a tudományos pályán. A hajdani „mester” évtizedek távolából is igényessé tesz magunkkal és másokkal szemben: arra ösztönöz, abban példa, hogy magunk is „mesterré” növekedjünk — és hogy ennek érdekében ismeretségi körünket is „inspirációs bázis”-ként fogjuk fel — alakítsuk ki. Mint ahogy fordítva, a zsákutcák, a megalkuvások, az életmű szétesése mögött is rendszerint szinte kiált az „árvaság”: az „intellektuális szülők” alig vagy egyáltalán nem pótolható hiánya. * A várnai szociológiai világkongresszusra készült tanulmány. 38
