Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 4. szám - JEGYZETEK - Körber Tivadar: Igor Sztravinszkij (1882-1971)
Az 1966-os költőtalálkozó résztvevői kezet nyújtottak egymásnak népek, nemzetek, határok felett. Majd 1970-ben ismét nemzetközi költőtalálkozó volt Magyarországon, melyen mintegy 80 európai költő vett részt: az angol Robert Gravestől a jugoszláv Miodrag Pavlovicon át a szovjet Andrej Voznyeszenszkijig. Megemlékeztek a Szamosz szigetére száműzött görög költőről, Jánnisz Ritszoszról. Mit tehet a költő? —teszi fel a kérdést Juhász Ferenc. Mit tud tenni a költészet a világban? Mi a költészet feladata korunkban? Először is a reménnyel teli választ figyeljük: „A költő az életért beszél, a szép reményért, s a még-szebb lehetetlenért. Beszél a Pusztulás ellen ...” Guillevic szerint az emberi érzékenység területeit kell a költőnek felmérni; Voznyeszenszkij szerint „ahol az ember szenved, ahol egy egész ország, egy egész nép szenved”, ott van tennivalója a költőnek. Illyés Gyula minden igazán jó verset „föllebezésnek” tart az „igazság és az élet tökéletesedéséért”. A magyar költők tudták Árion példáját Balassitól Radnótiig és Illyésig használni akarva nemzetüknek. Ahogy a stószi remete üzent Ady példáját adva korunknak: „A költészet: őrszerep. Amit véd, amit óv, amiért kiáll és kiált: az az ember”. (FÁBRY ZOLTÁN) KÖRBER TIVADAR Igor 'Sztravinszkij (1882-1971) Századunk zenéjének „nagy öregei” közül a legnagyobbak egyike távozott halálával, április 6-án. Nem tartozott azok közé, akik az idő igazságtételére apellálva fordítják tekintetüket a jövő felé. ,,A jelenben élek” — írta 1935-ös önéletírásának utolsó lapján, másutt pedig így beszélt: „Amikor valamit komponálok, el sem tudom képzelni, hogy nem fogják felismerni és megérteni..” Egyetlen művét sem írta íróasztala fiókjának. Életpályája nagy sikerek és — ami ez esetben majdnem ugyanazt jelenti — zajos botrányok sorozata. Akár a régi Oroszországban élt, akár Franciaországban, Svájcban vagy Amerikában — helyét mindenütt megtalálta. Nem volt otthontalan, elidegenedett művész, mindig voltak megértő munkatársai, hű barátai; művei a legnagyobb előadóművészeken keresztül —gyakran saját előadásában — mindig utat találtak a közönséghez. Évei múlásával művészete a viták kereszttüzébe került, a legsúlyosabb vádakkal illették. Lélektelen formalizmust emlegettek egyfelől, maradiságot és zeneeilenességet másfelől. Szinte döbbenetes, hogy sarkosan ellentétes kiindulási alapokról mennyire hasonló következtetésre jutottak bírálói. Álljon itt ezek közül néhány. Idézek két, az ötvenes években nyomtatásban is megjelent szövegből, melyek sűrítve tartalmazzák a nálunk sokáig uralkodott Sztravinszkij-ellenes felfogást. „Az első világháborút követő szellemi és erkölcsi zűrzavarban nem találja meg helyét. A különböző „izmusok” között keresgél, visszanyúl a régmúlt idők zenéjéhez, az ezek nyomán újjáteremtett stílusokhoz, de akármelyikhez nyúl, barokkhoz, rokokóhoz vagy a népi zenéhez, művészete külsőséges marad, hiányzik zenéjéből a mindent átfogó egység, az építő erkölcsi magatartás. A nép zenéje csak divat volt nála, s a világháború után szakított népével és hazájával.” S a másik: „. .. szellemi magatartását túlhajtott intellektualizmus és könyörtelen cinizmus jellemzi.” Az ellentétes oldalon az új bécsi iskola (Schönberg és követői) nagytudású teoretikusa és apologétá- ja: Theodor Wiesengrund-Adorno még ennél is messzebb megy vádjaiban, s Sztravinszkij „zeneellenes zenéjét” egyenesen az erőszak szellemi rokonának tartja: „Sztravinszkij éppen a transzcendencia szöges ellentétét varázsolja transzcendenciává, a poklot mennyországgá, a rombolást renddé. Kegyetlenséget celebrál, kegyetlenséget önmaga és minden remény ellen, mintha az lenne maga a mániákus szen-vedélytől megtisztult szellem.” Majd: ,,E Sztravinszkij-művek kollektív hatása talán nagyon is abban áll, hogy bár öntudatlanul, mégis, a maguk módján az esztéticizmus ürügyével arra készítették elő az embereket, amibe aztán politikai téren nagyon hamarosan tervszerű megoldásban részük lett.” Adorno érvelését logikai úton nehéz megcáfolni. E vádakra azonban a zene mond megsemmisítő cáfolatot, minden szónál és logikai fejtegetésnél meggyőzőbben. De vajon a zene és speciálisan Sztravinszkij zenéje egyáltalán „mond-e” valamit? Hiszen a legtöbbet idézett, megbotránkoztató Sztravinsz- kij-mondás éppen így hangzik: „A zene nem fejez ki semmit.” Nem akarok szavakon lovagolni, olyan szavakon, melyek eredetileg más nyelven tolmácsolták írójuk gondolatát, de számomra mégsem egészen ugyanazt jelenti „a zene nem fejez ki semmit” tézise azzal, 85
