Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 4. szám - JEGYZETEK - Szekér Endre: Jegyzetek a modern költészetről
Weöres Sándor világa: végtelen. Ó-egyiptomi Rhá-himnuszokat szerez, Jeremiás siralmait folytatja, pápua temetési éneket ír, a néger spirituálék hangját próbálgatja, Psyché címen múlt századi költőnő pózában szólal meg . .. Az érzelem és az értelem különböző arányokban jelentkezik egy-egy költő alkotásaiban. Olykor korszerűtlennek tűnik a dalforma, a túlkönnyed érzelmes lírai hang (például Nadányi Zoltáné). Máskor szenvedélyes vívódásban fonódik össze a kettő, talán az érzelem erősebb ilyenkor (például Benjámin László verseiben). Egy-egy nagyobb verskompozícióban pedig — gondoljunk Juhász Ferencre — inkább az előre tervezettséget, megszerkesztettséget vesszük észre. (De Nagy László híres Menyegzőjében az indulat, az érzelem az erősebb ...) „Minden versanyag, kivétel nélkül minden” — állapítja meg Guillevic. Igaza van. A modern líra számára nincs távoli, idegen téma. Már Arany kigúnyolta a„poétai, recept” adásakor a túlzottan csak a szépet kereső költőket. Baudelaire a „romlás” a „rossz” virágait kereste. Fóliáin a köznapi dolgokat vitte be versébe: ír a kasszatolvajról, a hajmosásról, a zsákolóról stb. Illyés versében él a vetőgép, nem idegen a szerszámnyél, a vasalás, verstéma lehet a talp, a Szabadság-híd középső része stb. Audent Brueghel képe ihleti versre („Musée des Beaux Arts”). A líra nyelve egyes korokban, egy-egy alkotónál közeledik a beszélt nyelvhez, míg máskor, más költők egyre jobban eltávolodnak attól, sőt keresik néha a „homályt”, a bonyolultságot. „A költő összehasonlíthatatlan kiváltságot élvez, kénye-kedvére lehet önmaga és másvalaki” (Baudelaire). A kiváltság érvényes a nyelvi eszközökre is: a költő a szépet vagy az eredetit keresve — ahogy Bally is megjegyzi —- eltávolodik a beszélt nyelvtől. A költő meri a nyelv legel rejtettebb kincseit kibányászni és versébe építeni; ő képes arra, hogy a jelentés tekintetében távoli szavakat egymás mellé illesztve meglepőt alkosson. Egy szokatlan képző, egy váratlan szókép, egy félbeszakított vagy végtelenbe hullámzó mondatszer kezet megállítja az olvasót, elgondolkodtatja. Sokszor ez a váratlanság a stílushatás titka. József Attila szerint „a líra: logika”. Vagy az is. A költő olykor fényt áraszt soraiban, a szavaknak sugárzást ad. Magyarázni akar. Máskor megeleveníteni, élővé tenni, elkép- zeltetni. A költő a nagy antifasiszta humanistát, Thomas Mannt köszöntve egy időszerű szomorú élményt, Kosztolányi halálát kapcsolja össze a kor jellemzésével: a rákhasonlat félelmetes ereje — költői telitalálat. „A költeménynek nem árt a megszerzett világosság” (Roger Caillois). Ezekben ajózsef Attila-sorokban a hasonlat a költői kifejezést erősítette. A költő szerette a rendet. Rendet a társadalomban, rendet a versben. Korunkban azonban sokszor — ahogy Illés Endre is észrevette — az atommaghoz csak a „robbantást” asszociálják, pedig a „belső fegyelem és egyensúly” talán épp annyira jellemző rá. Ez a nyelvre is illik. A szabályokat széttörik, a nyelvtani kötöttségeket eltépik. A homályba futnak a verssorok. Távoli dolgokat asszociálnak. Máskor egy kép intellektuális töltete jelenti a verssorban a „robbantást”. Ez mutat meg valamit a költőből. „Már mint Néró fáklyái, magunk is égnénk, csakhogy fény legyen!” Babits verssora enjambement-nal hullámzik tova a másik sorban, felkiáltássá fokozódik az érzelem. De a vers korábbi és későbbi verssorait átsugárzó „Néró fáklyái” hasonlat a lényeg: Babits még az önfeláldozással járó fényadást, a kor sötétjében való ilyen fáklyagyújtást sem sajnálja. A líra „kinőtte” műfajait. Ritka manapság a „himnusz”, az „óda”. De érdemes felfigyelnünk az epigrammatikus tömörség varázsára. A költő egy vers csíráját, magját írja csak le. Vagy kihagyja, elveti a többi verssort, s otthagy néhányat, gyémánttöményen. Németh László arról ír a líráról szóló tanulmányában, hogy az igazi költők mindig 6* 83
