Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 4. szám - JEGYZETEK - Szekér Endre: Jegyzetek a modern költészetről
SZEKÉR ENDRE jegyzetek a modern költészetről A költészet napjainkban „egyetemessé” vált. Nemzeti sajátosságait is őrizve áttörte a nyelvi területek korlátáit, hódít más nyelvek élő vérkeringésében. S ugyanakkor saját nyelvi közegében széles olvasóközönséghez jutott el. Ezért fokozott figyelemmel nézzük a modern líra útjait. A líra örök jelen. Akkor is, ha a múltról szól. Az átélt, önmagán átszűrt korábbi élmény, a költőé is. Még a legezoterikusabbnak tűnő lírai téma is őriz személyességet, igazi lírát: Auden „Achilles pajzsáról” ír, Hephaistos és Thetis alakját idézi, de a „menetoszlop”, a „szögesdróttal elkerített tér” a XX. század emberének tragikus élményeit vetíti vissza a múltba. A más mezében fellépő, más szavát hallató költők saját sorsukat vallják meg. Füst Milán „Henrik király” című versében a történelmi pillanatot átélve saját panaszáról szól: „Ó hogy panaszlom én még mindig e világi futásom, — minek is jöttem ide? Hogy porba ejtettem a könnyeim is itt... De megbántam én az életemet.” Az igazi költő „elkötelezett”. Sartre szerint az elkötelezett író világosan tudja, hogy „szituációban” van korával, a kor visszhangzik benne. S ha hallgat is, az is válasz, az is felelet a kor kérdéseire. „Az író beszélő: jelez, bizonyít, parancsol, visszautasít, felszólít, könyörög, sérteget, meggyőz, gyanúsít” („Mi az irodalom?”). Igen, az író, a költő nem hallgathat sohasem. Tennie kell. Tette a szó, a vers. „A költészet célja gyakorlati igazság”— írta versének címéül Eluard. A francia líra antifasiszta ellenállása közismert példa a költészet „gyakorlati” hasznára. Aragon egy új Walpurgis-éjt festett le a „Szőttes a nagy rémületről” című versében, a Messerschmidtek zuhanását, holtak és szétszórt élettelen tárgyak borzalmas látványát idézte. A magyar líra is őrizte és őrzi korunk félelmetes élményeit: József Attila is végigszenvedte a fasizmus „kés-idejének”, az „új ordas eszméknek” rettenetét; Radnóti megjárta a tömegsírig vezető utat erőltetett menetben. Pilinszky János átélte Németországban a koncentrációs táborban szenvedők sorsát, Felejteni nem tudja. Évek, évtizedek múlnak el, de ő újra és újra látja a francia fogolyt, a ravensbrücki fákat, a koncentrációs láger falára ír verset. Rozsgyesztvenszkij „Rekviemjében” a háború halottainak állít emléket. Ma is rájuk gondol. Illyés Gyula 194í-ben a romokat látva így kiált: „Hazám: jövendőnk, Déva vára vagy? Elég e vér, hogy megkösse falad?” Az igazán jelentős költő, ha önmagáról ír, akkor a koráról vall, jegyezte meg Eliot. A legegyénibb érzések ábrázolásában érezhetjük a kort is. Eluard szerelmes versének soraiban ott a fenyegető háború; az elhurcolt asszonyok, a bajtársak, a megkínzottak sorsát ekkor sem felejtheti („Szerelmes vers — háborúban”). Radnóti nemcsak saját tragikus sorsát látta előre a „Járkálj csak, halálraítélt” című versében, hanem üldözött társai is hasonlóképp rettegtek, ahogy ezt akkor Bálint György meg is írta. Sokféle költői alkatot ismerünk. Mégis, teljesen leegyszerűsítve e kérdést: találkozunk korunkban önfeledten kitárulkozó és elzárkózó költőkkel. Ernst Fischer szerint költő csak az lehet, aki meg tud rendülni, aki valamit igazán át tud élni. A költő feltárja magát, ahogy Ady írja, szeretné magát megmutatni, hogy „látva lássák”. A másik költőtípus — mint erről Eliot is szól — elzárja a nagyvilág elől egyéniségét, elrejti érzelmeit, szenvedélyeit. Rejtezkedő költő Paszternák is. Róla keveset tudunk meg verseit olvasva. Sokkal többet mond a környező kis- és nagyvilágról: a holdról, a fűről, a szélről s az emberről. 82
