Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 4. szám - HAZAI TÜKÖR - Lázár István: Árvíz után
dása el sem képzelhető, az árvíz tehát kétségkívül gyorsította az emberek tudatának megváltozását is. A szolidaritás példái, az országhoz, a nép nagy közösségéhez tartozás eleven élménye, a megújuló életkeretek ezt bizonyossá teszik. Csak az arányok kérdésesek ... Az arányok azonban valóban kérdésesek. S ahogy telnek a hónapok, sajnos, elég sok hír jön arról, hogy a régi beidegződésekből, maradiságból sok megmaradt. Becsületesen meg kell mondani: nemcsak azért, mert egy olyan nagyon az isten háta mögötti vidéken, amilyen a Szamos-szög, különösen nehezen mozdul az idő, különösen erősek a múlthoz kötő gyökerek. Hanem azért is, mert az újjáépítés során a különben teljesen ésszerű, logikus intézkedések — falvak, illetve utcák új helyének kijelölése, korszerűbb települési és építési elvek érvényesítése stb. — a végrehajtás során valahogy kibicsaklottak. Olykor csak a módszer és a hangnem nem volt megfelelő, amivel az érdekeltek elé terjesztették, hogy hogyan kell lenni ezután, olykor azonban, azt hiszem, némi túlbuzgóság is érvényesült, a helyi körülményeket figyelembe nem vevő utópizmus. A veszély rég elmúlt, túl vagyunk a helyreállítási munkák legsűrűbbjén is — most már beszélhetünk arról is, hogy ha már a természeti katasztrófa hazánk egyik legtávolabbi pontján, korábban alig hallott nevű községekben pusztított, s olyan vidéken, ahol az örökölt múltnak, az archaikus szokásoknak különösen sok maradványa él; ha itt a helyreállítással minél korszerűbb településeket, minél haladóbb életviszonyokat igyekeztünk — „baleset — jólesett”? — létrehozni, hogy ez a vidék is felzárkózzék végre legalább az országos átlaghoz — nem rejlik-e e munka tanulságaiban valami olyan észrevenni való, ami korántsem csak a Számos-szöget érinti? Szerintem igen. Nem először történik, történt ugyanis, hogy egy-egy népréteg vagy országrész krónikus bajaira, nehéz gazdasági és elmaradott tudati viszonyaira valami váratlan esemény, rendkívüli körülmény irányítja rá figyelmünket. A sásdi kislány, a meggyilkolt Sárika az egész ország közvéleményét foglalkoztató egyéni sorsa, a múlt télen a dunántúli nomádcigány család gyermekeinek fagyhalála is ilyen, a sötétbe villanó fény élességével bevilágító rendkívüli esemény volt. Tudjuk és látjuk nap mint nap, terveinkben is számolunk vele — mégis meg-megfeledkezünk róla vagy teljes mélységében csak ilyenkor érezzük át, hogy féloldalas ország vagyunk. Egymillió lakosú, gazdaságilag nélkülözhetetlen, de az életviszonyokat tekintve archaikus körülményeket konzerváló tanyavilággal; keveset termő szikes-homokos és dombvidékekkel Szabolcsban, Bács-Kiskunban, Nóg- rádban, Borsodban és máshol; egy-kétszáz forintból élő falusi öregek tízezreivel; a cigánylakosság beilleszkedni részben nem tudó, részben nem hajlandó hányadával; nagyvárosaink lumpensorsban megrekedt kisebbségeivel. Egyes aránytalanságok, anakronisztikus maradványok évről évre csökkennek, mások azonban megmaradnak, viszonylag még növekszenek is. Mi a megoldás? Jelképesnek érzem, hogy Szabolcs-Szatmár megye a minisztertanács megfelelő határozata alapján azonnali hitelt kapott ezer lakás felépítésére abból a keretből, melyet csak a következő években használhatott volna fel rég közismert elmaradottságának enyhítésére. Ez a megelőlegezés, bármennyire igénybe is van véve az ország pénztárcája, mindenképpen indokolt. Mi több, meg kell fontolni, hogy nincs-e lehetőségünk programgyorsításokra, hasonló megelőlegezésekre egyes, a Számos-szögihez hasonló gondok esetében akkor is, ha nem figyelmeztet, nem kényszerít erre árvíz vagy más katasztrófa. 54
