Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 4. szám - HAZAI TÜKÖR - Zoltán Zoltán: Szőlő vagy cellulóznyár?
Hazai tükör ZOLTÁN ZOLTÁN $ző!ö vaqy cellulóznyár? Az eszmecsere, amelyről beszámolok, tulajdonképpen nem most kezdődött. Jó másfél évvel ezelőtt egy váratlan telefonhívást kaptam. — Az Ifjúsági Rádió egy körkapcsolásos műsort rendez megyénkben. Nálunk lesz az egyik helyszín. Szeretnénk, ha te is itt lennél. Be kell mutatnunk városunk eredményeit és problémáit. A meghívást elfogadtam, és a megjelölt időpontban megjelentem a ,,helyszínben. A részvevőket különböző ,,blokk”-okba osztották. Volt ipari, várospolitikai, művelődési és mezőgazdasági „blokk”. Én a mezőgazdasági ,,biokk”-ba kerültem, egy-két mezőgazdasági technikussal és agrármérnökkel. Ezek között volt G. Tamás is, akit akkor láttam életemben először. Mig nem került ránk a sor, nem is gondoltam, hogy hamarosan egy végletekig „kisarkított” vita két ellentétes pólusára kerülünk. A műsor haladt szépen a maga rendjén. Riporternőnk már szinte úszott a gyönyörűségben, hogy lám, milyen jól is választott. Ez a legjobb, a legkülönb helyszín. A „gyerekek” minden feltett kérdésre gyorsan és „intelligensen” válaszoltak. Szóval már mindenki kezében érezhette a sikert. És ekkor jött a mezőgazdasági „blokk”. Néhány szokvány kérdés: — Hogy élnek a parasztfiatalok! — Miért lett mezőgazdasági technikus! — A városi fiatalok szeretik-e a mezőgazdaságot? — Mivel jellemezhető a város mezőgazdaságának fejlettsége? Valahogy így következtek sorjában a kérdések és a rájuk adott okos válaszok, „ahogy a nagykönyvben meg van írva”. Végül jött az utolsó kérdés: — Mi a város mezőgazdaságának jövője? Hogyan fejlődik a következő 10—15 évben nagyhírű szőlő- és gyümölcstermelése? Erre a kérdésre G. Tamás barátom a következő rövid választ adta: — Sehogy! — Hogy érti ezt? — így a riporternő. — Úgy, hogy az egész elavult. Kiöregedett. Fejsze alá való! — Hát akkor rekonstruálni kellene! — folytatta a riporternő. — Most már azt sem érdemes. Mások megelőztek — válaszolta Tamás. — Önöknek is ez a véleményük? — kérdezte tőlünk a riporternő. Őszintén megmondom, egyetlen gyakorló agrármérnök vagy technikus sem szállt vitába Tamással. Másodmagamra maradtam azzal a véleményemmel, hogy a nagy múltú homokkultúrát fenn kell tartanunk, mert másra, jobbra nem számíthatunk. Erre elődeink keserves tapasztalatok árán jöttek rá, és ezekben a kultúrákban olyan szellemi és anyagi tőkét hagytak ránk, amelyet nem szabad veszni hagynunk. Vitapartnereim nem nagy türelemmel hallgatták hagyománytisztelő szavaimat. Később azt mondták: „Ha neked is abból kellene megélned, nem így beszélnél!” „Ez nem szerelem, hogy ragaszkodom hozzá, ha megöregszik. Ez gazdaság! A maga kegyetlen törvényeivel.” Egyetlen támogatómat; egy fiatal kutatómérnököt, már alig engedték szóhoz. Csendes, halk szavú fiú. Ezért szerényen így kezdte: — Azért ez a sommás elutasítás egy kissé túlzott. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a magyar kajszi egyik legfontosabb törzse és az azt jellemző gének kimutathatóan innen erednek. Hasonló a helyzet a meggynél is. A gyümölcsben van még jövő, ha a szőlőben nincs is. Tovább már nem tudta folytatni, mert letorkolták. — Mit ér a jövő, ha nincs utána dotáció? — Fiacskám! Lehet, hogy neked hobbyd a kajszi, csakhogy abból nem lehet megélni! — A kajszi harmada tavaly is ott rothadt el a fák alatt! Még cefrének sem kellett! — kiabáltak egyre többen közbe. Teljesen felbomlott a „hadrend”. A riporternő azt sem tudta, kinek a szája elé tartsa a mikrofont. Széttárt karokkal a technikus felé fordult. Az intett: nyugalom, már ki van kapcsolva a felvétel. 42
