Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 4. szám - HAZAI TÜKÖR - Zoltán Zoltán: Szőlő vagy cellulóznyár?
Kétszer-háromszor is elmondta: „Egy kis figyelmet kérek!”, de alig tsillapodtak le a kedélyek. A társaság kisebb csoportokra bomlott, és egymás szavaiba vágva mondták: — A felvásárló körül tele volt az árok vajalmával. A kutyának sem kellett! — Ugyanúgy jártunk a szilvával is! — Már az őszibaracknak sincs ára! — Bolond, aki bármit is telepít! — és így tovább. Végre nagynehezen szóhoz jutott a riporternő is. — Kedves barátaim! Úgy látom, hogy nagyon az elevenjére tapintottunk a dolognak. Mi ennek természetesen nagyon örülünk. Azonban az időnk lejárt, s mi most elmegyünk. Szeretnénk azonban erre a témára egy önálló adásban újból visszatérni. Körülbelül két hét múlva jelentkezünk. Erről előre értesítjük Önöket. Úgy gondoljuk, érdemes ezt a vitát folytatni. Nagyon érdekes lenne megtudni, hogyha a szőlő- és gyümölcstelepítésnek nincs jövője, akkor minek van? G. Tamás erre is megadta a választ: ,,A cellulóznyárnak!” A riporternő közben elbúcsúzott, és elment, mi pedig még egy jó óra hosszat vitatkoztunk erről Tamással. — Csak nem gondolod ezt komolyan? Cellulóznyárral ültetnéd körül az egész várost? Ahol most szőlő és barack érik, ott egykor süket nyárfaerdő lesz, és ősszel mézédes mustillat helyett vattás bolyhcsomói úsznak a város felett, a nyárfa gyalázatos, undok termései? A világ kereke nem foroghat vissza! Egy virágzó szőlő- és gyümölcskultúra nem juthat Ninive sorsára? — érveltem Tamásnak. Ő nyugodtan végighallgatott. Sőt láttam rajta: egyre inkább nem érti, hogy miért vagyok olyan nyugtalan. Az objektív folyamatokkal nem lehet szembeszállni. Ezt így fejezte ki: — Nem gondolom, hanem tudom. Meglátod, úgy lesz, ahogy mondtam. Más kiút nincs! Ennek a szőlő- és gyümölcskultúrának már vége. Hamarosan ez is úgy kimúlik, mint a kisparaszti gazdálkodás. Mi ezt nem tudjuk folytatni. Új alapokon kell elkezdeni. Miután egyikünk sem tudta meggyőzni a másikat, fegyverszünetet kötöttünk. Bízzuk az időre! Majd elválik, kinek volt igaza? Őszintén szólva, arra gondoltam, hogy amit Tamás állít, az csak rémkép. Nemrég került ide Pestről, tehát még nem akklimatizálódhatott eléggé. Nem ismerheti a táj népét, gondolkodásmódját, hagyományait és problémáit. Számára ez a táj talán csak olyan, mint egy terepasztal. Bármit rá lehet helyezni. Ebbéli érzéseimet csak erősítette az a tény, hogy Tamás megjelenésén semmi agrármérnökit nem lehet felfedezni. Szemüveges. Nincs magyaros bajusza. Sőt semmilyen bajusza sincs. Nem hord bricsesz nadrágot, sem csizmát, sem kordbársony kabátot. Aranykeretes szemüvege után bárki orvosnak vagy jogásznak nézhetné. Hogy Tamás mégsem afféle szalongazdász, azt felszínesen azzal is alátámaszthatnám, hogy dédapjától kezdve minden elődje a föld neves vagy névtelen szerelmese volt. Beszélgetésünk során az is kiderült, hogy nemcsak jó vitapartner, hanem jó agrármérnök is. A szőlő kontra cellulóz vitát tehát másfél évvel ezelőtt abbahagytuk. Annál is inkább, mert a riporternő ígérete ellenére azóta sem jelentkezett házunk táján. Az újabb vitára néhány újságcikk és közlemény ingerelt. Ezekből úgy tűnik, hogy G. Tamás barátom mégis különös jóstehetségnek bizonyul, és részemről vesztésre áll a játszma. Rossz idők járnak most a szőlőkre, és egyre nagyobb lesz a cellulóznyár ázsiója. De vajon joggal-e? A helyi harsonában a közelmúltban így nyilatkozott a város egyik legnagyobb tsz-ének főagronó- musa: „Szőlő helyett cellulóznyárt telepítünk, mert megszűnt a szőlőtelepítést ösztönző állami támogatás. Már van 200 katasztrális hold cellulóznyár ültetvényünk, de 1975-re 1000 holdra növeljük a területét.” A Magyar Nemzet munkatársának ezt mondotta az egyik legnagyobb Duna—Tisza közi állami gazdaság igazgatója: ,, . . . Egy kölöncöt is cipelünk: a szőlőt. Ha nem lenne, valamivel könnyebben volnánk. Fájó pont a szőlő.” Ezután részletesen taglalta, hogy mennyire munka- és költségigényes a szőlőtermelés, mégis ezt sújtják a legtöbb (négyféle) adóval. „Holdanként 40 mázsa szőlőt kell termelni, hogy csupán a ráfordítási költség megtérüljön. A terméshozam 16 mázsától 40 mázsáig változó.” A következtetés tehát kézenfekvő: a szőlőtermelés sok helyen veszteséges. Első kérdésem Tamáshoz valahogy így hangzott: — Miért lett újból „bűnös” növény a szőlő? Csak nem a történelem ismétli önmagát? Annak idején, még a mondái ősködben az járta, hogy Bakkhuszt, a syracusi borügynököt a „túltermelési válság”- tól szenvedő szőlőtermelők csak horribilis összegekkel tudták rávenni arra, hogy borukat Thébába becsempéssze, ahol a szeszesital fogyasztását a törvény halállal büntette. A vállalkozás sikerrel járt. Bakkhusz küldetése új piacot nyitott a szicíliai boroknak, és ezzel ünneppé vált számukra. Egyes fáraók és római császárok is úgy rendelkeztek, hogy a szőlőket és a gyümölcsösöket ki kell vágni, mert azok csak bajt hoznak az emberre. Mi tehát szerinted az igazság? A szőlő csak bajnak van számunkra? — Meg vagyok győződve róla, hogy a rossz szőlő valóban csak bajnak van. Az elaprózott, kis parcellákra gondolok. Ezeknél a sorok össze-vissza mennek. Ha például egyirányban haladnának, semmi baj sem lenne. Feltéve, ha még nem öregedtek ki. Akkor minden második sort kidobnánk és géppel gyönyörűen meg tudnánk művelni — válaszolt Tamás. 43
