Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 4. szám - Dénes Zsófia: Egy kis séta a váradi hársfasoron
Március 12-én feleltem neki, hogy Gogáné méltányos kérését sikerült teljesítenem. Megemlítem azt is, hogy a kolozsvári Utunk egy példányát megkaptam, abból látom, Géza, mint muzeográfus, mily baráti együttérzéssel tájékoztatta a cikkírót eljövendő könyvemről — ellenben azt is látom, hogy az interjú készítője mily komolyan veszi a „nem hízelgő” adatok megállapítását is, a sok fellángolt görögtűz ellenében. „Hát ez nem helyes — írom Gézának .— Rá kell nevelődni arra, hogy az ember görögtűz helyett az igaz adatokat, a valóságot, az irodalomtörténeti lényeget keresse és kapja. Sine ira et studio. Egy hiteles Ady-életrajzban mindenkit úgy kell ábrázolni, ahogy megállta helyét vele szemben és az ő látóhatárán. Nem pedig a krónikás szubjektivitása, beállítása alapján. Hanem a dokumentumok, a levelek, saját tettek és írások talaján. Közhelyekkel és sablonokkal szemben nevelni kell a közönséget. Mindent az igaz valóság kedvéért — amely Ady esetében, például, legjobban neki magának kedvez.” 9. Sajnálatomra Tabéry további leveleit egyelőre nem találom dossziémban. Ezekkel most tehát adós maradok. Csupán egy fénykép került még kezembe, Tabéry rajzának reprodukciója: ”A hosszú Hársfasor.” A fénykép hátoldalán a következő kézzel írt sorait olvasom: 1957. Nov. 16. Drága Zsuka Asszonyom! „Amikor a hársak” még engem is szerettek, 1920-ban rajzoltam a hosszú hársfasor Ady-kori látképét, annál hitelesebben ,mert a „Léda-Ház” a Tabéry-ház szomszédja volt. Túloldalon, balról jobbra láthatók: az emeletes Európa Szálloda (Ady itt szállt meg 1903-tól mindig és itt írta a verset), utána a hosszú földszintes Pehanovits-ház azután a kurtább Tabéry- ház és az utána következő, viskóféle, ugyancsak hozzánk tartozott, azóta rég eltűnt kovácsműhely, mellette pedig a Léda-lakás. Többet most nem írhatok. A 80. éves Ady-évforduló előkészületei minden időmet kötik. A könyvét az Ady-Múzeum és a magam számára a „Kultúrkapcsolat” útján nagyon várom, szeretettel csókolja kezét az a Géza, akit Magára gondolva a felesége már úgy szólít, hogy: — Gé-Zsuka! Úgy hiszem, hogy ez volt az utolsó írása, amely hozzám eljutott. Ady szeretetében és szolgálatában valóban velem azonosuló Géza barátomé. Ezután már csak a hozzá írt válaszaimat olvashatom az ő közreadott levelesládájából. 1957. április 9-én írt levelemből kiragadom ezt a néhány sort: „Nem szalonlektürt írok, nem váradi giccstörténetet egy legendás szerelemről. Hanem feltárom Ady élményei igazi hátterét, miértjét, sok esetben kórokozóját. Ki billenti ezeket a dolgokat igazi helyükre az ő tragédiájában, ha nem én, aki még a földből fakadó forrás alá tartottam tenyeremet? Bizony senki. És ő maga — mindig viharvertebbnek és szeretnivalóbbnak került ki minden hétpróbából, amit a többiek nem bírnak el. Nem ponyvahajhászatból vallja az ilyen könyv Adél és Halász Lajos, Fehérné és Halász Lajos szerelmét, hanem mert az egész bonyodalom összegabalyodott Ady sorsával és sorsa kialakulásával.“ Még öt levelet írtam Gézához — barátságunk változatlan hangján — az ő közreadott levelesládája szerint. 1957. december 15-én írtam az utolsót. Abban megírom, hogy könyvem négy napja került forgalomba és csak előző napon, december 15-én sikerült az Állami Terjesztőnél feladnom neki és i múzeumnak 1—1 példányt. ,,... Maga, Géza, aki ismeri hangomat, megérzi majd belőle, tudom, őszinteségemet, háborúviselésemet, hogy végre hamisítatlan Adyt kapjunk az élő ember életregényében és annak szereplőiről igaz képet. Még ha fáj is a legendaimádóknak és kultuszkeresőknek. (Ady maga, hiszem, sohasem fájhat, ő mindig nagy, tragikus és szenvedő.) Ugy-e, Géza, maga velem tart és kitart? Mert mi. . . nagyon tudjuk a dolgokat, és nem magunknak akarunk pecsenyét sütni. . .” Ez volt az utolsó levél, amelyet írhattam neki, mert 1958. január hatodikán meghalt. Sohasem tud- am meg, vajon ez a levelem és könyvem, amelyet úgy várt, elérte-e. 41
