Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 4. szám - Ízes Mihály: Versek
ÍZES MIHÁLY HOSSZÚ, FURCSA SZONETT Igen, a fák! Ezek az almafák. — Az egymáshoz hajolok. — Virágba borultan. — Méhek körlengése. — (Más: árvaság kése. Kések kútja. Víztelen hajók. Ezek a fák. Ezek az emberek. Mi magunk.) Igen, a fák! A szomorúság virága rajtuk: szirom havaz. Tavasz, világszép, gyönyörű tavasz!: Vigasz, mindenre-jó, egyedül-igaz, Mert: Ez — az! Vigasz — fehér rózsaszín sárga piros és lila szirom hull: havaz TAVASZ GYERMEKDAL Tüzet viszek! hadd lássátok. Ha tudjátok, hadd oltsátok! Nem tagadom: gyújtogatok. Tűzben-égni bújtogatok, tüzet viszek, tüzem fénylik; egyért hatot, bolond módon: tízet adok. • Tízet adok, tüzet viszek, oltsátok el ezt a tüzet! de addig még: gyújtogatok. De akkor majd: meg is halok. ÚJ VÁROS Ilyen szomorún, ennyire borostásan, míg-nem-lesz-sírodat ássa a senkinek-se-kellesz és kinek-hiányzol, és hangtalan szívverésedet kiáltod, hogy meghallják mégis, merre vagy, ahol a földön jársz, ahol a Nap halad, ebben a nyirkos utcasorban. Úgy élsz már, ahogy a hiányod lesz majd fekete szobra, mikor a világ dolgait kihányod, és új várost építesz magadban, ahová ők majd beköltöznek, — mintha nékik készülne otthonod. S mintha már ott se lennél. S már nem is leszel ott. 31
