Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 4. szám - Ószabó István: Versek

Porka könnyem küldöm először le érte.

Másodszor kezdem énekkel hívogatni.

Kunhalomra borulok harmadszor siratni,

Ő kínja, ő nagy kínja,

Földünk rendülj meg rajta.

Tátogat rám fényudvaros tenger.

Rajta járnak habzó mének.

Rajta ülükél sok deli gúnár.

Hajnal hajt fölötte kanásztülkölésben.

Ha beesnék a tengerbe, tenger engem melléd habarna. Mélyvízi gyászhintón vinne, vinne, vinne, vinne, vinne, földmélyi piramisban míg csak meg nem állna.

Ott melléd habarna.

Parány apródodat, engem úgy otthagyna.

ITT VAGYOK

Ratkó Józsefnek

Szívem kútjában

ének-gimpáfrány van hozzád: halottakat toborzó beszédű.

Félve szedegetem föl; vissza ne szakadjon.

Szédít egykori várkutak legendapáfrány-mélysége most.

Hunyadik, Zrínyik, Dobók szomja szédít. Ó kutak.

A történelem belém ásott titeket.

Rám rakott kunhalmokat.

Épített rám várakat.

Halottakat fektetett belém.

Tűz öntött el engem.

Ár csapott rajtam át.

Hogy olyan legyek, mint a Föld.