Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 4. szám - Tornai József: Kiss Benedekről
TORNAI JÓZSEF Kiss Benedekről A magyar verset mindig újra kell szülni. Ebben a században Ady, József Attila már megtette ezt egyszer. Szabó Lőrinc, Weöres Sándor is. Aztán olyan lett a magyar vers, amilyennek Juhász Ferenc, Nagy László vagy Pilinszky és Nemes Nagy Ágnes megteremtette; ami nem azt jelenti, hogy ne volna olyan versünk, mint az Illyés- vagy a Vas István-féle vers. De most megint új magyar vers kell, és a sok fiatal, vagy most induló költő törekvéseiben az a közös, hogy mindnyájan valamelyik már megszületett magyar vers bűvköréből bújnak ki, és a teljesen újat keresik, mert enélkül nincs magyar költészet. Emberi és magyar létezésünket nem lehet egyszer és mindenkorra nyelvi létezéssé: költészetté varázsolni. Új legenda kell, új lovak és új lovasok, akik nem szánják magukat, amikor belevágtatnak valamilyen ismeretlenbe. De a már meglevő vers nem adja meg magát egykönnyen és talán éppen azok fölött van nagy hatalma, akik a leginkább szeretnének, sőt akarnak előre ugratni. így látom én Kiss Benedek pályáját, meg másokét is. Buda Ferenc, Döbrentei Kornél, Utassy József, Kiss Anna vagy Bari Károly a legelején, a legmerészebben feszegetik a nemzeti létezés titkait a nyelv és a kifejezés erejének titkaival együtt. Érthető, hogy a veszély is a legnagyobb, amit magukra vállalnak; hogy a már volt magyar vers csodája megtorpantja őket. Az Ady, a József Attila, a Juhász Ferenc, a Nagy László verse. Pedig a csodálkozás nem elég és a lehetetlenség érzése sem. Mert azok fognak győzni igazán, akik tovább lépnek, kiszakítják magukat a legerősebb igézetebből is. És miért ne tartozna e következő győztesek közé Kiss Benedek is, akiben a föld, a mi földünk szólal meg; olyan közelről, hogy halljuk a sárnak és homoknak, az állatoknak és a növényeknek a legkisebb moccanását is, a sejtek növekedését, a békák, lepkék kipárolgását. Kiss Benedek kiterjeszti a magyar vers érzékelő képességét olyan tájakra is, olyan természeti érzelmi jelenségek világára is, ahova még nem hatoltak el szavaink. Abba a tájba nőnek a gyökerei, amelyet a sajátom után én is a legjobban ismerek: a kiskunságiba. Megkapaszkodik ebben a kis mindenségben, lélegzik, anyagcserét végez vele, mint az anya szerveiben a gyerek, csak így írhat le ilyen versszakaszokat: Billen aranyló vadkácsamítosz, buzogányfejek halzsírzománcát töri a tónak. köréhajolnak. Pipiskedik felé a sás, Csakhogy nem azt jelenti ez a ragaszkodás ehhez a földi mítoszhoz, mintha Kiss Benedek itt is akarna ragadni; nem: ez a költő csupa türelmetlenség, kielégíthetetlen létszomjúság, aki tudja, hogy: „én az vagyok csak, mi ezután jön.” Ehhez az „ezutánhoz” már megvan a nyelve; igaz, nem egészen az ő nyelve még, a mesterek vívmányai vezetik még itt-ott a kezét; de mondom, vele a föld szól, a titokzatos, érthetetlen, akivel Kiss Benedek századok jussán történelmi szövetségben is él. Mert nálunk föld, költő és történelem együtt válik nyelvvé és költői létezéssé. Ami valamilyen betegségnek, társadalmi késésnek a jele, és jobb volna, ha csak költők lehetnénk, mint más nemzetek okosabb fiai, és talán éppen Kiss Benedek és nemzedéke lesz az, aki már belekóstolhat ebbe a természetesebb korszakba. De most még neki is meg kell küzdenie mindennel: a föld kérgével, amely nem akar meghasadni, a levegővel, amely a múlt homokviharaitól, emlékeitől nehéz, azonkívül saját belső rejtelmeivel is, amelyeknek súlya nem kevésbé nyomja, mint bármelyikünket. Én annak örülnék, ha ebből a harcból ne csak a véres és fekete pecsétek és üregek maradnának meg a versei arcán, hanem a kemény tudat, a gondolkodás is körülvenné ezt az arcot, mint József Attiláét. Irodalmunk abba az állapotba jutott, amikor elodázhatatlan föladat a népi műveltség és magas kultúra elválaszthatatlan egységének megteremtése: magyar létezésnek és a gondolkozásnak összeegyeztetése. Kiss Benedeknek megvan ehhez a költői programja: Töprengés prostituáltja csírát növesztek, nem férek bele a tájba. Lombot növesztek, bökdösik levél-lándzsák, klorofil-tüdők zizegnek, beárnyékolom a Tátrát, merengő agy kőbölény-mását: betöröm a rideg istenséget, bődül, feszeng a lomha vad, húzok rá zöld rabruhát, ráhúzom a halált, úgy is mondják: az élet, így terjeszkedek felétek, csillagok, holdak, égitestek! sűrűdé sejtjeim a buja holtak, lobogót tűznek rátok s keresztet! Miért ne lehetne ő itt a győztes? —kérdezem újra. 25
