Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 4. szám - Augusztin Buzura: Figyelem sötétedik . .. (novella)

lett volna erre időm, épp most határoztam el az ellenkezőjét. „Sokáig tartasz még így?” — kérdeztem, hogy enyhítsek kissé a szorításán. „Ha megjön a jobbik eszed” — mondta. „Azt hittem, hogy meg tudunk egyezni, mint emberek, de látom, előzetesen szükséges egy kis lecke” — kacagott, de abban a pillanatban önkéntelen mozdulattal fejemet az arcába csaptam, aztán rögtön térddel a hasába rúgtam, miután az ember üvöltve hátrahúzódott, s lezuhant, fejét becsapta a könyvespolcba. „Örvendj — mondtam neki lihegve —, életedben másodszor volt alkalmad könyvvel érintkezni. Mégpedig a fejeddel!” Hihetetlen gyorsasággal állt lábra, anélkül, hogy lehetőségem lett volna ebben megakadályozni, ezt követte az első ökölcsapás, mely után úgy éreztem, mintha lebegnék. „Látjuk még egymást, efelől biztosíthatlak” — mondta. Ezután ütöttem én is. Szokatlan sebességgel adtam és kaptam, mintha kőből vagy különösen kongó ércből lettem volna. Megpróbáltam erősen koncentrálni, halálos csapást akartam mérni rá, s talán meg is tettem; egy adott pillanatban láttam, amint megint belecsapódik fejjel a polcba, de kis idő múlva már nem éreztem semmit; könnyű lettem, nyugodt, csak valami gyötrő szavak maradtak meg pontosan az emlékezetemben : „Ezért drágán fogsz még fizetni. De ahhoz képest, hogy egy nyamvadt értelmiségi vagy, egy tintanyaló, túlságosan is erős vagy.” Nem emlékszem, mikor tértem magamhoz: zavaros fejjel, fáradtan, vérző, felhasított ajakkal. Első pillanatban nem tudtam, hol vagyok; ijedten néztem arcomat a tükörben, s azonnal, bár nagyon nehezen, az ajtóhoz vonszoltam magam; de zárva volt, kétszer volt ráfordítva a kulcs. A szobában világosság volt, világosabb, mint addig bármikor, csak a lábam nem engedelmeskedett, mintha idegen talaj fogott volna vissza, bizonytalanul léptem egy állandóan ingó alapon, úgyhogy minden lépést figyelmesen kellett megtennem, erősen komplikált számítások után, melytől lefekvéssel próbáltam megszabadulni. Nem tudom, menynyi ideig feküdtem a földön, de ahogy az ágyba jutottam, a köztem és az eset közti köd eloszlott, any- nyira, hogy önkéntelenül mindent újra láttam, egészen addig, amíg leestem, ezután hirtelen egyedül éreztem magam, gyámoltalannak és képtelennek arra, hogy valamit is megértsek. „Ezzel verekedtem. Egy egyszerű tárggyal. Egy fával. Egy telefonpóznával. Inkább vertem volna a fejemet a falba. Rettentően utálom magam. Miért jutottam idáig? Meddig kell még lealjasodnom? Sértő volt, sírni szerettem volna, de nem voltam rá képes; mint egy fogoly hosszú éhségsztrájk után, kimerültnek, jellegtelenül szürkének, egészen aprónak, de különösen megszégyenítettnek éreztem magam, s az a nem azonosítható oligfrénia uralkodott rajtam; fenyegetéseinél jobban foglalkoztattak megjelenéseinek sajátosságai; mindez egy szimbólumba sűrítődött, mellyel nap nap után találkoztam. Ezután, nem tudom miért, de éjszakánként inkább bent maradtam a laboratóriumban, s azokon a napokon, amikor a munkától, a munka sikereitől vagy kudarcaitól jóllakottam fáradtan a spekulációktól, amelyekre nap mint nap szükségem volt, hogy a készülékek hiányát helyettesítsem, vagy a tudomány tehetetlenségét, vagy éppen mindennapi Istenem korlátoltságát, ilyenkor munkatársaimmal és zsenialitásom vetélytársával, Nicolae doktorral, dühösen vetettük bele magunkat a legelképesztőbb, legszélsőségesebb rémhírek boncolgatásába, igyekezvén koptatni idegeinket, s elébe vágni annak a kísértetnek. Mindkettőnket nagyon gyötört a gondolat, hogy egyszer már végre rendet teremtsünk benső világunkban, hogy valami végleges koordinátarendszerre találjunk. Állandóan azt kérdeztük magunktól, hogy mi történik velünk, meddig, mi okból, mi céllal, hova; de félelmünk a valósággal való nyílt összevetéstől, vagy hitünk egy nekünk kedvező szélben arra késztetett, hogy állandóan halogassuk, úgyhogy mindenik elméleti előkészület után a „csodákhoz” menekültünk, ahol próbára tehettük türelmünket és izmainkat. Igyekezetünkben, hogy önmagunkat fel ne ismerjük, s azzal a meggyőződésünkkel, hogy egész életünkben egy nem ránk, hanem sokkal felsőbbrendű alkatra szabott szerepet játszottunk, rokon- szenvvel néztük, vagy gátlástalanul simogattuk a butaságuktól és az alkoholtól felhevült széplányokat, a „kőkemény keblű” szeretőket, akik eksztázisba estek fehér kis kezünk s viszonylag ápolt arcunk láttán, de főleg szerelmi vallomásaink szövegétől, melyeket regényekből, románcokból és operettekből gyűjtöttünk szorgalmasan, s melyeket negédesen, átszellemülten suttogtunk el, azzal a biztonságérzettel, melyekre gyakori gyűléseinken tettünk szert, ahol változatlanul mondtuk el ugyanazt a félnap alatt előállított s tükör előtt betanult és begyakorolt szöveget. .. Amikor egy alig tízperces vallomás után — mely Paul és Virginia párbeszédjének mintájára készült, az élet nehézségeitől mivé lesz fejezethez hozzáadva a Le mythe de Sisyphe-et is, az alkalomnak megfelelő variánsban és példákkal — egy szőke, a legjellegtelenebb szőke abban a bizonyos bálteremben azt mondta: „Jaj, drágám, engedd meg, hogy Öcsinek szólítsalak”, akkor megértettem, hogy attól a pillanattól kezdve, amikor kötelezni fognak, hogy egy boldog, derűs jövőt biztosítsak magamnak, rátérhetek sokkal bonyolultabb szerepek alakítására, erről a gyűlések tapsviharai is biztosítottak.

Emlékezetemben az a hang motoszkált, amikor ösztönösen megfordultam az ágyban, hogy még egyszer ellenőrizzem a szobát, de az asztalra hanyagul odavetett vizes ruháim, a szoba közepén hagyott sáros cipőm láttán az volt az érzésem, hogy végleg be vagyok zárva ezek közé a barátságtalan, rideg falak közé, egy olyan szobába, mely legalább annyira elviselhető, mint egy főúri kripta, és természetesem torkig voltam magammal s azzal az ötletemmel is, mely arra késztetett, hogy ezen a szombati, szerencsétlen, esőtől és hidegtől nyomorított napon itthon maradjak — vagy tán péntek, szerda van?—, korán volt még, alig múlt 7 óra, s mert másnapig még hátra volt az éjszaka, megint az kezdett foglalkoztatni, vajon hova vezet ez az én gyötrő intelligenciám. Milyen szerep volna most nekem alkalmas arra, hogy ez esetben bár azt a kis időt, azt a pár órát becsaphassam? Pár órát, melytől nem lenne sza13