Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 4. szám - Augusztin Buzura: Figyelem sötétedik . .. (novella)
sadalomnak is. Lényegében ők is ugyanazok voltak, ami énmagam is vagyok, csak más síkon, úgyhogy nincs okom sértésnek érezni azt, hogy itt lakom. Amikor a zár, a padló, a szoba egész belsejének az ellenőrzésén kapom magam, nem feltétlenül a háziállatokra jellemző lefekvés előtti előkészületekre gondolok (a kutya maga körül forog, a szarvas- marha a földet kaparja stb.), melyeket vad állapotuk távoli idejéből őriztek meg kromoszómáikban. Az én szertartásomnak, mely sokkal újabb keletű, ugyanaz az érzés az alapja: a félelem. Az én félelmem viszont egészen más jellegű, egészen különös, úgyhogy sokszor fárasztó izgatottságom közben hirtelen megállók, az a meggyőződésem, hogy egy szerepet alakítok, mely viszont már nem az enyém, hogy az érzéseim elkoptak, én pedig tehetetlenségemben csak egyszerű, mechanikus mozdulatokat végzek, fölöslegesen, öntudatlanul izgatom magam, a végtelen időt próbálom kitölteni, a nappaloknak valamiféle színt adni. Néha viszont — egészen ritkán —, amikor a félelemtől összezsugorodva szerettem volna az ágy alá bújni, lármázni vagy koponyámat a falba verni, hirtelen meglepő kacagásban törtem ki. „Micsoda egy alak vagy! — mondtam magamnak. — Honnan ez a félelem? A mások szenvedéseinek a reflexei? A kórházban fekvők ijedelmei költöztek beléd? Azok visszhangja vagy? Naiv mesék, te is tudod ... Itt a szobában nem hal meg senki, soha senki sem akasztotta fel magát itt. Csak te halsz itt meg, csakis te, s ez a bénító félelem halálodnak egyik szimptómája. De ez nem jelent semmit. Tudtad régóta, mindeniknek a fokozatos megjelenését elkönyvelted, hát most miért háborogsz?" Bármit mondhattam magamnak, el tudtam viselni, csak arra az érthetetlen látogatásra ne kelljen gondolnom. Elég régen, egyszer sokkal hamarabb tértem haza a szokottnál, alig egy órával azután, hogy elmentem; az ajtót nyitva találtam, és legnagyobb meglepetésemre a könyvespolcomon egy alak kotorászott. Természetesen köszöntöttem, ő meg anélkül, hogy különösebben meglepődött volna, udvariasan intett, hogy foglaljak helyet. Ahogy én láttam, az erős, teherhordó vadak kategóriájához tartozhatott, akik félszegségükkel, s mondhatnám úgy is: hülye baklövéseikkel nyugtalanítanak, de inkább sajnálatot keltenek benned, mint felháborodást. Pár pillanatnyi gondolkodás után már nem éreztem szükségesnek megkérdezni, hogy ki ő. „Azt hiszem, jó helyen járok — gondoltam magamban —, itt kell legyen az én szobám. Nem vagyok részeg, s nem hinném, hogy hallucinálok.” „Bogdán doktor elvtárs? — kérdezi ő. — Csak azt akartam látni, hogy miket olvas, ennyi az egész — mondta még nagyon komolyan. — Remélem, nem haragszik. Ön nagyon jól tájékozott”. „Tudtam —felelem dühösen —, de azért értesíthetett volna előre, nagyon szívesen fogadtam volna. Van még valami mondanivalója?” — kérdem. „Csak ennyi! De nem ön tesz fel nekem kérdéseket!” — pattant fel. „S hogyan jutott arra a következtetésre, hogy jól tájékozott vagyok?” — kérdeztem, ezúttal gúnyosan. „Na, nem kell így venni, elvtárs!”—„Akkor hát, hívom a rendőrséget.”—„Nem hinném, hogy megteszi”—mondja nekem,s velem egyszerre feláll. „Majd meglátja” — mondom, s indulok az ajtó felé, de abban a pillanatban az ágyhoz szorítva találom magam, ő meg rajtam. Talán valamelyik betegem, egy bolond, akire már nem emlékszem, gondoltam ijedten, s próbáltam figyelmesebben megnézni; eszembe jutott egy epilepsziás mészáros a D. kórházból, aki szert tett egy késre, mindenik szobatársát megölte, s húsukat szortírozta: első-, másod- és harmadosztályú hús .. . Figyelmesen követtem apró, barna szemét, alacsony homlokát, szőke, göndör haját, kiálló, hajszálerekkel átszőtt pofacsontját, és bár tekintetét nem találtam kegyetlennek, inkább lenézőnek tűnt, eszembe jutott —ostobaság— egész életem, de különösen az, amit elmulasztottam megtenni. Nem volt jókedvem, de szomorú sem voltam, inkább kíváncsi, hogy ki ez, s tulajdonképpen mit akar tőlem, mert hogy a nevemen szólított, tévedésről nem lehet szó. Ha előbb, a találkozás első pillanataiban csak jelentéktelen, természetes felháborodást éreztem, melyet tompított még a meglepetés, s persze az is, hogy minél előbb békén hagyjanak, anélkül, hogy egy szót is szóltam volna, őrült, állati félelem kerített hatalmába. Sohasem hittem gyávának magam, a legelképesztőbb ostobaságokat is angyali nyugalommal követtem el, nem érdekeltek a következmények, bármilyen természetűek is legyenek azok; ezek a pillanatok viszont meggyőzőeknek tűntek: a félelmet most már nem lehetett letagadni, hamisan átfilozofálni. Világosan, kétségbevonhatatlanul következett ebből, hogy én csak bátornak hittem magam, a valóságban viszont úgy viselkedem, mint bárki más; fokozatosan, biztosan és visszavonhatatlanul alakított át a környezet, úgyhogy gyakorlatilag már senkit sem ítélhetek el. Igyekeztem megoldást találni arra, hogy bebizonyítsam magamnak az ellenkezőjét, de mert az érzés nagyon is élő volt, a lejtőn mindenképpen elindultam, így már csak az a gondolat riasztott, hogy hasonló helyzetbe ne kerüljek, melyben kénytelen lennék meggyőződni egyéb lelki adottságaim hiányáról is. „Kérlek, azonnal távozz! — kiáltottam ostobán. — Ki vagy?” Ő pedig továbbra is azzal a hülye mosolyával nézett rám, és megismételte: „Mondtam már, hogy hallgass, ha nem akarod, hogy megjárd.” Biztosan egy oligofrén volt. Viszont erősen koncentráló arcát látva, s azt, hogy képtelen valamire is elhatározni magát, hirtelen felkacagtam.,.Belenyugodtál, szerelmem — gondoltam, s egy mozdulaton járt az eszem, amivel lerázhatnám magamról —, csúnyán melléfogtál. Arra felkészültél, hogy valamelyik páciensed a tarkódra jól célzott kemény tárggyal fejezi ki irántad érzett rokonszenvét, de nem éppen ilyen hamar. Dilemmáid, a te naív disznóságaid elmentek az anyjukba ... A jólét, a bőség másokra vár ...“ Mindig nagyon pontos magyarázatot tudtam adni örökös,állandóan azonos lelkiállapotom okait illetően, de ebben a pillanatban egészen biztos voltam abban, hogy ha most megúszom, nem hagyom annyiban. Racionálisan nézve, abban a pillanatban ez a pasas lelki pusztulásom utolsó, páratlan szimptómáját jelentette. Én meg — micsoda ostobaság? —, mintha a három évtized alatt nem 12
