Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 4. szám - Augusztin Buzura: Figyelem sötétedik . .. (novella)
ben hangzott fel; fentebb az emeleten is kinyílt egy ablak, lent pedig a két alak mellett esernyő alá bújt fiatalpár állt meg, ujjal az öreg felé mutattak, aki épp pihent egy kis ideig, hogy aztán újra felvegye harcát makacs, érthetetlen sétájával, pontosan az utca közepén, ahol a kanálisoktól kiömlő víz összecsapott. Talán elütötte egy autó, s most önkívületi állapotban törtet előre! Vagy részeg! Vak? Beteg? Vagy talán én vagyok nagyon fáradt, s rémképeket látok! Velem szemben egy kiskocsi fényszórója villant fel, s nemsokára, bár a. lehető leglassabban jött, kerekei elképesztő tömegben zúdították az emberre a sárgás vízsugarat, egy pillanatra teljesen elfedve őt, de törtetésében ez sem állította meg. Felháborodásomban bosszúsan próbáltam elmozdulni az ablaktól, de sikertelenül; merev tekintettel néztem tovább, arcom az üvegre tapasztva, s kezem görcsösen kapaszkodott az ősrégi függönybe. Nagynehezen leültem, hogy cipőt húzzak, de az ablakrepedéseken becsapó szél újra felállított. Az ember nagynehezen felkelt, s a fiatal pár felé vette útját, akik megijedhettek, mert lassan elindultak. „Mennyire undorodom — kezdett kiabálni az öreg. — Nem bírom már! Meghalok az undortól, amikor csak rátok nézek.” A két ember is elindult felfelé az úton, így néhány perc múlva az öreg teljesen egyedül maradt az utcán, égnek emelt karokkal fordult a szemben lévő tömbház felé. Magasan, ziláltan — sárgás-sáros ruhája tehetetlenül lóg rajta — az előtte álló házra mered, talán átkozza; az ember valótlannak tűnik, fáradtságom, erőltetett alvásom, túlzott irritáltságom vagy éppen valódi betegségem onirikus szüleménye, lehet. Egy utolsó erőfeszítéssel ellököm magam az ablaktól, s gyorsan, nagy ugrásokkal az ágy felé tartok azzal az elhatározással, hogy jól betakarózom, ne tudjak semmiről; de éles, embertelen kacagás követ, melyet kis időközönként, sűrűn, teli szájjal egy másik is kísér, meg azok a hangok, amelyeket az elején is hallottam, de most ijesztő világosan, s az egész szobát betöltik. Zavarodottan s azzal a meggyőződéssel, hogy teljesen idegen helyen vagyok, melyet tréfából kétes fények és árnyékok közé függesztettek, szerettem volna kitépni magam ebből, kaotikus mozdulatokat tenni, csakhogy lássam, mi történik, de abban a pillanatban kimondhatatlanul élesen rajzolódott ki az óra az általam ismeretlen tárgyak tömkelegéből, a hatalmas falióra, mely emberemlékezet óta 12-t mutat. A viszontlátás örömében önkéntelenül a párnám alá nyúltam az én sokkellenes, antimágneses és antialkoholista rossz vekkeremhez (csak 7 óra volt, alig negyed órát aludtam), s akkor jöttem rá, hogy a saját idegesítő szobámban vagyok, hogy este van, hogy sok van még hátra, míg valahogy megszabadulok ettől a mély, szürke, esőverte és kérdésekkel zsúfolt naptól, melyekre a feleletet legalább ezer éve tudom — pontosan attól a naptól kezdve, amikor felfedeztem, hogy komolyan, fájdalmasan irigyelhetem a fákat, a köveket, a vadakat s az idiótákat —, s hogy végső soron miért ne üvölthetnék a ház rendszabályzatában előírt csendidőn kívül is. Eleinte nem gondoltam a szavak értelmére, csak fizikai visszhangjukra, az volt az érzésem, hogy valaki a fülembe üvölt, hogy erősen megráznak, s vártam, hogy elmúljék a fájdalom; később viszont, hogy ez a visszhang nem tűnt el, kénytelen voltam értelmükre is gondolni, különösen, hogy bár más megfogalmazásban, de saját szókincsemből is ismerősök voltak, de legfőképpen az érzés volt ismerős, amelyet kiváltottak belőlem. De hiszen én csakis aludni jöttem haza, pontosabban, hogy álmomban várjam meg a holnapi napot, a 2001. évet, Nicolaét vagy a 6-os, 7-es, talán a 8-as számú szeretőt, aki telefonüzenetekre és önmeghívásokra specializálta magát. Végülis a pokróc alá bújtam, s összeszorított szemmel, kétségbeejtő erőfeszítéssel próbáltam elszakadni önmagámtól; féltem gondolkozni, undorodtam attól, hogy arra a pár kínzó, magvatlan kérdésre — akár rám, akár arra az érthetetlen emberre vonatkoztak — ráhúzzam a megállapítást, mely szerint a felelet úgysem tőlem függ, hogy én a valóságban nem vagyok egyéb könnyen mozgatható tárgynál, egy elmozdítható, bedresszírozott bútordarabnál, melyre magnetofon van szerelve; egy szekrényfélénél, mely bármikor a helyzetnek megfelelően bizonyos fokú nyugtalansággal kérdi önmagát: Most milyen szerepet kell alakítanom? Az idiótát? A süketnémát? A közönyöst? Az okost? A szekrényt? Vagyis ahhoz, hogy ne tévedjek, hogy le ne térjek az intézmény által kijelölt fő útvonalról, az egyedüli értelmezésről, melyik gombot kell megnyomnom? De tudhatom én azt, hogy van-e jogom teli szájjal kiabálni: senki sem törődik a más lelkialkatával, amikor pedig éppen én vagyok az, aki menekülök önmagámtól, csak részben ismerem önmagam, s akarva, nem akarva éppen azt nyomom el magamban következetesen, ami leginkább megfelelne igényeimnek, vagyis a leg- igazabb énemet. Éppen én, aki lényegében senkit és semmit sem veszek figyelembe, aki nem hajolok meg még Einstein, Bleuler vagy az Isten előtt sem, éppen én szerkesztettem magamnak álarcokat, én viselkedem úgy, mint valami élettelen tárgy . . . A szél szabályos időközönként verdeste az esőt az ablaküveghez,s a rezgő üveg — legalábbis nekem úgy tűnt — a megkorbácsolt ember hosszas nyögéséhez hasonló hangot hallatott, úgyhogy mindenik kiáltás után már vártam azt a gúnyos férfihangot is, amint újra felhangzik értelmetlen kérdéseivel. „De hiszen nagyon egyszerű — mondtam magamban —, hihetetlenül egyszerű. Semminek sincs jelentősége, én azért jöttem haza, hogy aludjak, lehetőleg mélyen, mert torkig vagyok a laboratóriummal, a betegekkel, a barátokkal és az ellenségekkel, a segélynyújtással, és esik, amikor pedig esik az eső, az ágyba kívánkozom; amikor fáradt vagyok, a Marsba szeretnék repülni, mert nekem csak a kis lapok jutnak, a kis játékkockák, s mindezzel jóllaktam, zöld ágacska zöld levele, hét leány közt egy fekete, nekem aludni kell, aludni, bárcsak hihetnék az altatókban, de az altatókban sem hiszek, talán ha lenyelnék egy atombombát vagy egy bombacukorkát, robbanást robbantva aludnék, mert te, Hamlet egy szép kis kreténke vagy, olyan kérdéseket teszel fel magadnak, melyeket más kérdezők már 9
