Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 4. szám - Augusztin Buzura: Figyelem sötétedik . .. (novella)

elkérdeztek; minden csak üres szó, szavak, szavak, vinné el az ördög, aludj, aludj gyermekem, szépeket álmodjál, szelíd napfény legyen a te kretén életed, mert te ilyen s olyan vagy, zöld ágacska zöld levele ... A ma, mint a holnap, én mint te, vaksi én, vak te, hehehék, satöbbiek. Aludnod kell, szorítsd össze a szemed, s már nem is létezel, zuhansz, elsüllyedsz... Mihai Bogdan a neved, tisztácska vagy mint a könnycsepp, s olyan buta, mint az országút, becsületed az van, de bátorságod nincs csak a magad számára van a bátorságod, kettőt, hármat, négyet, másokat meggyógyítasz, de önmagad nem voltál képes kigyógyítani a félelemből; te tudod ezt, s menekülsz, hevülsz, feszülsz, készülsz .. . Most nem vagy semmi sem, egyéb kötelezettséged nincs, mint hogy elaltasd magad, mulattasd magad mindennel, ami eszedbe jut, ha egyáltalán van eszed, s ha abba juthat valami. .. Dehát végülis mit meséljek neked? Mire gondoljak? Mit vársz tőlem, te ostoba? Reggelizni nem járok a kantinba, mert lusta vagyok. Aztán végigmegyek a szekciómon, s mindenféléket hallok az emberektől, a betegeimtől, a bolondoktól, akiket már szánni sem tudok, mi több, néha irigylem őket. Azt hiszem, a mi esetünkben a szánalom kölcsönös. Aztán bemegyek a laboratóriumba, dolgozom, káromkodok, belecsípek a Nóra combjába vagy farába, Ginának trágárságokat mondok, jön Nicolae, s együtt szidjuk ezt az egész ködös rák ügyet, jön a professzor, tanácsokat ad nekünk, vagy leszid, eljárunk a gyűlésekre, a kantinba, a mozikba, nyakunkba vesszük a világot és . . . lefekszünk. S így megy ez »N« éve. Úgyhogy mit vársz tőlem? Miféle csodát rögtönözzek? Mivel rázzam fel kretén idegsejtjeidet? Halott vagy, ez több mint biztos, de tégy egy kis erőfeszítést, próbáld elképzelni, hogy azokat a pillanatokat éled, amikor bomlásnak indul az agyvelőd... Ne légy bosszús,ne rágódj, van aki gondolkozzék helyetted is, te az emlékeiddel szórakozz, ne a gondolataiddal . . . Vagy ne szórakozz, de aludj, aludj, aludnod kell, itt az ideje már, hogy elaludj... Vagy ne idézz semmit az emlékezetedbe, s próbálj arra az üres, komor hangra összpontosítani, mely csak tehetetlenségében ejtette ki a szavakat. A te egyetlen bűnöd, hogy megszülettél, hogy nem tudsz akkor aludni, amikor akarsz, s hogy mindazt, amit akarsz, nem teheted ...Kint esik, hideg van, a világvégének egy napja ez,ostobább dolgot nem lehet tenni, mint kimenni valahova, hogy elázz, hogy a tarkódon csorogjon le a víz meg a hátadon, befollyon a cipődbe, hogy beszennyezze egyetlen rendes ruhádat, aztán meg bárhol is lennél, úgyis csak ezek a disznóságok járnak az eszedben, mert már nincs mit várnod, pedig a legokosabb dolog hinni a csodákban . . .” Szavak fűzésével kínlódtam, gyorsan, a végkimerülésig, de nem sikerült megnyugodnom, nem sikerült megfeledkeznem a bennem tomboló feszültségről, a sötét színek állandóan kopott alakokká formálódtak, monstrumokká, ijesztően nagy romhalmazokká, melyek fölött egy természeti csapás előjátéka zúgott szakadatlanul, s az eső sűrűn, fárasztóan esett. Tompa zaj törte meg újra a csendet: egy zsák eshetett le, vagy valami hasonló; az én árnyékrendszeremből durva építmény vált ki, egy humanoidféleség, hatalmasat ugrott, s hirtelen alázuhant, rövid fényrobbanással esett szét, ami valamivel kellemesebbé tette egyhangú színjátékomat.

Egyébként a zajok, bármilyen természetűek is legyenek azok, nem nagyon zavarnak; szomorú, hosszas gyakorlat árán viszonylag immunissá lettem ezekkel szemben: a tonnaszámra kapott jóindulatú, ostoba, meleg, intő, elvtársi, szülői stb. tanácsok, melyekkel, amióta csak élek, tápláltak — valóságos szellemi vagyon, melyeket, ha figyelembe vettem volna, vagy ha nem én, legalább azok, akik elláttak vele, boldoggá tehetném az egész bolygót, s maradna még belőle a Mars-lakók számára is — speciális védőburkot képeztek körém, melynek következtében a zajok kölcsönösen megsemmisítik egymást már az én szférámon kívül, én meg úgy fogom fel őket, mint csendes, egyhangú, a telefondrótok zúgásához hasonló dallamot. Már régen nem zavarnak még a korholások, fenyegetések sem. Csak ha fenyegetést érzek, melyre csak, mint esetleges autószerencsétlenségre vagy a háztetőmre pottyanható meteorra gondolok — csak akkor állok meg önkéntelenül egy pillanatra, s gondolok arra, hogy túl kell tennem magam ezen; miért, meddig stb., ennek nincs jelentősége, de kell, úgy általában, s ez a szó furcsa gyógyító hatással van rám. Erős függönyként fedi azt a bizonyos bennem lakó rosszat. Valamikor régen, mint egy második elemista, összegyűjtöttem tetteimet s a tehetetlenségemre valló eseteket, s azt mondtam: „Nem csináltam semmit.”Csak ennyit. Nem azt, hogy: „nem csinálhattam semmit”, hanem így: „nem csináltam . ..”, és ez az igazság. Mit szeretnék? Kétségtelen, hogy mást. Az a keil ébren tartja bennem a gondolatot, hogy lesz lehetőségem tenni valamit, s amíg a szónak van rám hatása — örvendek . . . Általában egyhangúak az álmaim: sötétség, melyben abszurd helyzetekben vagyok én, egyedül. Egyszer azonban az Istennel álmodtam. Jóságosnak láttam, mint ahogy a parasztok meséiben fordul elő: fehérbe, vakító fehérbe öltözve, s hosszú szakálla volt; különös, ugyancsak fehér színű függő bódéban ült, nem emlékszem már hol, s én egy ugyancsak fehér könyvre kértem tőle dedikációt. Őszentsége ezt megtagadta tőlem, próbált eltávolítani, de én azt mondtam magamnak, kell, s tiltakoztam ez ellen. Ekkor ünnepélyesen felemelte egyik kezét, mire egy vörös villám csúcsa húzott végig magabiztosan a könyv fehér fedele fölött, s belevéste: Isten, ezután őszentsége eltűnt, otthagyott a könyvvel a vakító, addig soha nem tapasztalt fénybe úszó feneketlen mélységben. Többször gondolkoztam álmom pszichoanalitikus megfejtésén, de nem volt bátorságom az elemzés minden fázisán végigvinni. Amikor ez foglalkoztatott, figyelmemet a részletekre összpontosítottam, s megpróbáltam sajnálni, hogy nem vagyok misztikus, hogy az a nagyon furcsa fény nem akar tompulni; e nélkül a fény nélkül, azt hiszem, gyakrabban ejteném ki a kell szót.. . Ennek a szónak nincsenek árnyalatai, nem lehet nagyobb vagy kisebb, amikor kiejtem, arra kényszerítem magam, hogy véglegesen megold10