Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 4. szám - Augusztin Buzura: Figyelem sötétedik . .. (novella)

én szólaltam meg — nem az ágyban fekvő, hanem a bohóc-énem—.komor arccal, nem túlságosan meggyőzően, inkább félve, bár abban a pillanatban erősen gyűlöltem magam. Dehát mit tehetek? Csak hiszem, hogy erős vagyok. Tulajdonképpen minden érzésem a professzor munkájának eredménye; a főnököm munkája. Szimbolikusan. Ő egyesíti magában az összes többi főnök jellemvonásait. Az ő munkája, de milyen értelemben? Ördög tudja! Fokozatosan, s tudtomon kívül személytelenített, hogy pillanatnyilag elég, ha rám néz, vagy másképp ejt egy mondatot, vagy ha csak úgy tűnik ez nekem, s egész nap azon rágódom, mi okból tette, mi volt ezzel a célja. Akaratom ellenére a rabja vagyok. Statútum nélküli rabság. Nem sikerült munkámmal kivívnom a függetlenségemet. Minden sikerült munkámat, minden kis jelentéktelen felfedezésemet ő is aláírta, s ki hinné el nekem, hogy tulajdonképpen az én eredményem? Korrektnek kell lennem tehát, hogy másoktól megóvjon. Korrektnek kell lennem, nehogy azt higgye, hogy többre törekszem, mint amennyit ő nyújt nekem. Korrektnek kell lennem, mert ennem kell. Korrektnek kell lennem a laboratórium miatt is, mely a rendelkezésemre áll, s úgy-ahogy lehetőséget ad kutatói munkára — másra nem alkalmas —, hogy a tudtán kívül is kísérletezzek, abban a reményben, hogy felfedezem a csodát, mely immunissá tesz... Egyébként nem is próbáltam máshol élni, nélküle ... Nincs is erre bátorságom, a lekötelezettje vagyok. Neki köszönhetem, hogy városon maradtam, az intézetben. Aztán meg nem is volna kedvem egy másik kalandra. Az ő szeszélyeit már ismerem: tudom, mit várhatok tőle. De jórészt neki köszönhetem újfajta adottságaimat is, „tisztviselői” alkatomat. A másik arcom hahotázva nevetett: „Nem emlékszem, semmire sem emlékszem. Egyébként nem is vagyok a laboratóriumban, itthon vagyok... Mindennap ugyanaz. S minden, a megszokottól eltérő mozdulat hatalmas méreteket ölt... De csak kacagok tovább .. Aztán szélvészként jelent meg újra Nicolae: „Milyen gyáva vagy ... Az öngúnyban viszont felülmúlhatatlan, s ez tetszik nekem; körülbelül így lehetne meghatározni a szofisztikádat, nem? Nem csodálkoznék, ha egy szép napon felpofoznád magad. Miért szenvedsz, fiam? A Sing-Sing-beli rabok, amikor nagyon szorította őket a rájuk húzott gumifűző, önszugesztióval, akaraterejükkel enyhítették szenvedésüket, azzal, hogy nem fáj nekik semmi. Próbálj legalább emlékezni: munkás ember voltál, az intézetben is az maradtál. Hogy kényelmetlen vagy? Azért tartanak, mert jól dolgozol. Nem vagy te kényelmetlen, csak szereted ezt hinni. Mint ahogy naphosszat tetszelgesz a mit tegyek?, mivé, leszek?, jaj nekünkl-ben. Azok, akiknek minden fáj,a világ sorsa, meg mit tudom én mi, álnokok, hazudnak, kielégítetlen önzésük fáj. Álaggodalom, s miért ne ismernénk be, jelentéktelen. A te bajod az, hogy nem vagy Armstrong, von Braun, Fleming, Marcuse, Sartre, The Beatles, Arisztotelész és Hegel együttvéve. Hogy csak egyszerű kórustag vagy az ENSZ kórusában , hogy csak mások után fújod. Hogy nem te találtad fel a H-bombát. Hogy nemigen tudjuk, mik vagyunk, mi is van tulajdonképpen a mi fajunkkal. Remélem ezzel már tisztában vagy, emiatt már nem fáj afejed. Dehát végső soron semmi sem történik. A kapitalizmus és a szocializmus még nagyon sokáig fog létezni békés egymás mellett élésben. A Föld hülyén forog továbbra is a Nap körül, a professzor is megszervezi napi kis pókerpartiját, az ostobák továbbra is pöffeszkedni fognak. Na és? Ami engem illet, tisztelem s egyben irigylem az ostobákat, pontosabban a boldogságukat. És tenyésztem őket. Lévén, hogy igen sokan vannak, nélkülök egy lépést sem lehet tenni. Csak amikor már elsajátítottak valamit, amikor valamiféle következtetésre jutottak, csak akkor haladhatunk előre. S végső soron, milyen jogon hisszük mi okosnak magunkat? Mit tettünk ennek érdekében, megmondanád? Semmit. Úgyhogy hagyd ezeket a heves kitöréseket, öltözz fel, s gyere, lássuk, van-e még sikerünk a nőknél. Vagy felmehetnénk a csillagvizsgálóhoz például. Amikor a csillagokat nézem, az eget, ördögi nyugalom uralkodik el rajtam, halálos megbékélés. Csak az abszolút csend ...”

Sebzett állat hasító, hosszas üvöltése szakította félbe hamis, ostoba álmomat, mely mintha nem akaratomon kívül, de tőlem függetlenül történt vclna; a bohóc mágnesként gyűjtötte össze a kínzó gondolatokat, s lám, anélkül, hogy észrevenném, annak a durva hangnak a vonzalmában hirtelen megszabadultam ezektől a pirosba öltözött különös alakoktól; levetkőzve, fáradtan, tőlem idegennek tűnő rogyadozó lábon álltam az ablakban. Első pillanatban csak a szennyes vizet láttam, mely a kanálisokból csapott fel, s már elöntötte az egész utcát. A víz egyenletesen folyt, apró hullámai a járda szélére sodorták a sárga papírhulladékokat, sztaniolt, konzerves dobozokat, hegyoldalról lehordott zöld ágakat. Éppen amikor el akartam lépni az ablaktól, az utca közepén, kissé fennebb, egy ember vergődött négykézláb a vízben, ár ellen. Néztem a sárgás, vizes ruháját, természetellenesen csillogó cipősarkát, ősz, fedetlen fejét. . . Lassan, nyögve, fogát vicsorgatva, s valami érthetetlent mormolva haladt — mint ahogy bizonyára én is tettem volna, ha nem veszem be azt a nyavalyás altatót, mindig ilyesmire mutatok hajlandóságot, amikor megundorodom saját magamtól —, maga előtt egy papírokkal megrakodott ágat tolt. Tekintetemmel bosszúsan követtem fáradtan mozgó karát, aztán, mint egy hipnotizált, sokáig nem tudtam róla levenni a szemem, meg a kivilágló és azonnil elsötétülő ablakokról sem, a kíváncsi emberekről, akik egy pillanatra, futólag az utcára néztek, aztán nyugodtan, semlegesen — mintha jelre tennék — elvesztek szobájuk egy másik szögletében. Amikor újra lenéztem, az ember még mindig folytatta útját, egyenesen, pontosan az utca közepén; az ágtól megszabadult, most viszont egy szakadozott zöld vesszőkosarat vonszolt maga után, bizonyára a kezében tartotta. A járdáról még hárman követték útját, megjegyzéseket tettek, gesztikuláltak, aztán az egyik megfordult, s lassan, határozatlan léptekkel a város felé indult. A szomszéd házból hahotázást hallottam, egy dallal egyidő- 8