Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 4. szám - Augusztin Buzura: Figyelem sötétedik . .. (novella)

AUGUSTIN BUZURA

Jiqyeletn, sötétedik..,

Ezekkel a szavakkal mondta:

„Kár, hogy nincs egy atombombám vagy legalább dinamitom, hogy megsemmisíthesselek benneteket, az anyátok istenit, nyomorult kretének, választékos modorú tyúktolvajok,amik vagytok! Mit csináltatok, úristen, mit tudtatok csinálni belőlem? Naphosszat háboroga gyomrom az undortól,reggeltől estig egyre csak köpködök . .. Hol lehet vajon az az atombomba, amire olyan nagy szükségem van?. .

A durva, felháborodott, de nem nagy dühvei, inkább pattogva kiejtett szavak váratlanul törték meg az álcsendet, melyet olyan nehezen lehetett előállítani egy, az úton hazafelé, lopva bekapott idegcsillapító segítségével. Önkéntelenül felnyitottam a szemem — megfeledkezvén ezekről a szavakról —, és meglepett az a távolság, mely köztem s a körülöttem lévő tárgyak közt volt, de főleg az a fárasztó ridegség, mely áradt belőlük.

Pillanatok múlva — felváltva ébredtem fel és aludtam el, szédítő sebességgel, vagy talán csak az volt az érzésem — a tárgyak apró, összeomlóban lévő ócska színpadképpé alakultak, s rajta harmadrangú bűvész, krokodilusasszonyok, cipőt viselő halak, aztán feltűnt egy maszk nélküli, apró, állandóan értelmetlenül vihogó bohócféle is. Nevetséges hajlongásai után, melyeket bizonyára nekem szánt, lecsúszott a nadrágja, vörös, bő, térdén lötyögő gatyában állt ott, s így szóit: „Mihai Bogdan doktor úr felébredt, s lesz szíves feldolgozni nekünk szomorú, fájdalmas tragédiáját, egy halott megrázó, elképesztő történetét, aki minden erőfeszítése ellenére sem tud feltámadni..Ahogy jobban kezdtem figyelni rá, felismertem benne — mintha éppen akkor gondoltam volna rá — laboratóriumi munkatársamat, Nicolae doktort: „Menj az anyádba, s fejezd már be a hisztériádat. Úgy imádod önmagad, hogy még álmodban sem tudod elviselni, ha zavarnak. Gyáva vagy hékás, halálosan gyáva... Többet, mint már eddig, úgysem veszíthetsz... Mi? Ezt a tetves szobát sajnálod vagy a mások által végzett kutatások kutatói állását? Azt a rend ruhádat sajnálod vagy azt a ringyót, aki összeállt a pojácával, vagy azt a hat ezer és valamennyi lejt? Vagy tán a kantinlevest, vagy a professzor vicceit? A koporsódat óvod, melyben élsz, egészen pontosan naponta 8 és 16 óra között? A kísérleti állatokra vonatkozó rendszabályzatot? Vagy mit? Talán feltámadhatsz. Ez az egyetlen lehetőséged ...” Aztán az arc megint változott: a professzor volt ott, a bazilita,láthatók és nem láthatók atyja: „Egyetlen lehetőséged van: vagy megjön a jobbik eszed, s együttműködünk, vagy pedig kimész falura, ahol nagy a káderhiány, nagy szükség van olyan emberekre, akik a társadalom felépítéséért dolgozó néptömegek egészségére vigyáznak. Ne feledd, hogy szétzúzhatlak, megsemmisíthetlek, megölhetlek, úgy, apródonként, hogy észre sem veszed. Negyvenéves korodban is ugyanazt a nadrágot fogod hordani, s akkor már senki sem hiszi, hogy lehetett volna belőled valami. Az első ember, aki utánam jön, téged kirúg, mint nem megfelelőt. . . Válassz tehát!” (Mint ködben a fényszóró, a tárgyak erősen kezdtek fényleni, aztán egészen vagy részben elsötétültek, csak a vetítővászon maradt változatlanul tisztán. Nevetséges, de tehetetlenségemben rögzítettem oda, hogy tovább áltassam magam azzal: nem gondolkozom...) Aztán a ruhát egy látszólag ismeretlen alak öltötte magára: „Lehet maga értelmiségi, lehet okos, de nekünk mások a szempontjaink. Maga állandóan ellenkezik. Állandóan háborog. Azt is mondta, hogy egy életen át elégedetlen lesz. Igen vagy nem? Az intézetben egyedül van a barikádon. Mindenki rájött már, hogy nincs értelme az általános elfogadott vonal ellen tenni. Nálunk semmi sem megy feledésbe. Mindent tudunk, s ezt az apróságot nem jó figyelmen kívül hagynia. Nem okos dolog kikapcsolódni . . .” Végül pedig ugyanilyen hirtelen váltással, ugyanebben a szép, rikító színű, de kopott öltözékben, magam láttam meg: „Ha legalább nevetni tudnál. De te állandóan morcos vagy. Állandóan menekülsz valamitől. De mindhiába. Kacagj! Hahotázva kacagj! Ez minden. És higgy a csodákban!” És ugyancsak

7