Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 4. szám - Kántor Lajos: Augusztin Buzura
KÁNTOR LAJOS 4Augustin fäuzura Az orvosok már nem egy meglepetést szereztek az irodalomban. Főképpen mint diagnoszták. Anton Pavlovics Csehovtól Németh Lászlóig. Diagnosztákra pedig mindig nagy szükség van, nélkülük elképzelhetetlen a gyógyítás. Nem ötletszerűen említem Németh László nevét, amikor az egyik fiatal kolozsvári román írót, Augustin Buzurát akarom a magyar olvasók figyelmébe ajánlani. Egy meg- gondolkoztató esszében (és számtalan beszélgetésben) ő maga hivatkozott rá, elsősorban az Iszony szerzőjére, s ahogy ráérzett a Németh László-probléma lényegére, az különös affinitását jelzi e sajátosan helyhez és időhöz kötött, mégis európai próza iránt: „Németh László a belső valóság ábrázolását kedveli, a bizonyítás eszköze nála az emberi lélek legparányibb rezzenéseinek felfedése, melyeket rideg aprólékossággal regisztrál; az író tökéletesen uralja a lélekelemzés eszközeit, a szerkesztés, a tény- és érzelmi anyag rendszerezésének virtuóza, kiemelkedő írásaiban van valami, ami a látszólag csendes, alföldi folyókra emlékeztet, amelyek simán folynak jól meghatározott medrükben, de hihetetlen nyugalmuk fantasztikus energiát rejt.” Augustin Buzura elbeszéléseit, megjelenés előtt álló regényének részleteit olvasva, akár művészi programnak is felfoghatjuk az idézett jellemzést. S ha a művek értékrendjében ma nyilvánvalóak is a különbségek, nem fér kétség hozzá, hogy nem akármilyen író készülődik itt, a szemünk előtt a Nagy Regény megírására. Már korábbi elbeszéléseiben is (1963-ban jelent meg az első, 1966-ban a második, De ce zboara vulturul? — Miért repül a sas? című, szakmai sikert aratott kötete), ezekben a nem annyira kisepikajellegű, mint inkább regényrészletnek mutatkozó írásokban a pszichológiai ábrázolás ereje volt a megragadó; most, úgy tűnik, hovatovább formát kapnak a fiatal író érzékeny megfigyelései, logikus gondolatkapcsolásai. Részletes indokolás helyett — amelyre érdemes lesz sort keríteni az Absentii (Kívülállók) megjelenése után, egyetlen mondatát idézem a regénynek, ízelítőül: „A szoba túlzott méreteivel megalázott, hatalmas mikroszkóp alá helyezett szerény preparátumnak tűntem, míkronlétem tudata pedig egyetlen reagálási módot tett lehetővé: hogy mozdulatlan maradjak, és ellenkezzem, hogy legalább annak megmaradhassak, ami vagyok, nevetséges egységnek, fájdalmasan jelentéktelen egységnek.” Egy közérzet természettudományosán pontos jellemzése ez, egy közérzeté, amelynek klasszikus irodalmi lecsapódásai Camus művei — ám Buzurának (aki éveken át Block- notes címen világirodalmi jegyzeteket írt a Tribunában) nem kellett feltétlenül Ca- mus-hö? mennietanulni, valóságérzéke is elvezethette a „lebegő értelmiségiek”, keresők és kiábrándultak világához. Buzura azonban nem „hódol be” egy ilyenfajta, relativista tudatnak és világszemléletnek, érzi és érzékelteti a „lelki kilátástalanság” („impas psihologic”) szorítását, fojtogatását — a beteges kényszerképzetekkel szemben a tiszta levegő híve, annak propagálója. Tisztulás, lehiggadás jellemzi írói fejlődését is, s ennek legfontosabb alapja — tehetsége és műveltsége mellett — erős önkritikái érzéke, amellyel saját régebbi munkáit nézi, de ami nemcsak egyéni problémáit, hanem a társadalom dolgait is távlatosan mutatja meg. Ezzel az igényességgel esztétikai és etikai téren egyaránt messzire lehet jutni. 6
